Mond ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Ma, a nagyböjt kezdetén a kísértések elbeszélése (Lk 4,1–13) jelzi annak az útnak az első lépését, amely az Úr Húsvétjáig vezet minket.

Kiemelünk néhány olyan mozzanatot, amelyek segítséget jelenthetnek számunkra, hogy belépjünk a mai nap témájába és így abba az időszakba, ami most kezdetét veszi.

Lukács evangélista a többi szinoptikushoz hasonlóan a kísértések elbeszélését Jézus nyilvános működésének kezdete elé helyezi.

Azért teszi ezt, hogy kifejezze, mielőtt Jézus megkezdené küldetését, választania kell, tájékozódnia kell az úton, meg kell választania, hogy szolgálatának milyen messiási stílust akar adni.

A kísértés kezdettől fogva úgy lép be a világba – amint azt a Teremtés könyve 3. fejezetében olvashatjuk –, mint Isten eredeti tervétől eltérő, másik választási lehetőség. Különbözik attól, ahogyan Isten elgondolta és megteremtette az embert a maga képére és hasonlatosságára.

Tehát Jézusnak is választania kell, és az ördög nem kíméli meg őt ettől a próbatételtől. A többi szinoptikustól eltérően azonban Lukács azzal zárja a szakaszt, hogy „miután mindezek a kísértések véget értek, az ördög elhagyta őt egy időre” (Lk 4,13).

Hogy mi ez a bizonyos idő, azt maga Lukács sugallja: míg Máté evangéliumában az első pusztai megkísértés után az ördög azonnal a „szent városba” viszi Jézust (Mt 4,5), addig Lukács evangéliumában az utolsó két kísértés sorrendje megfordul, és Lukács a kísértés tetőpontjára helyezi a jeruzsálemi próbatételt, ahol az ördög a Templom legmagasabb pontjára viszi Jézust (Lk 4,9).

A harmadik evangéliumban Jézus egész útja, amint azt az év során többször látni fogjuk, Jeruzsálem felé tartó út, ahol Jézus tudja, hogy találkozója van, hogy várnak rá.

A kereszten is, miként ma a pusztában, azt fogják mondani Jézusnak, hogy szabadítsa meg magát, hogy ne legyen olyan, mint mindegyik másik ember, hogy legalább ez alkalommal részesítse előnyben a hatalom, a szenzáció, a csoda útját; azt kérik tőle, hogy szálljon le a keresztről, és ezt háromszor is elmondják (Lk 23,35–39), éppen ahogy a pusztában háromszor kísértette meg az ördög.

Jézus Jeruzsálemben szembesül a végső próbatétellel, és megerősíti, hogy azt akarja, amit ma választ: nem egy önközpontú, maga alkotta életet, hanem olyan életet, amit az Atyától kap, és amit az Atyára bíz.

Jeruzsálemben a próbatétel szörnyűséges lesz, mert eredeti választásához való hűségének ára a kereszthalál: ott Jézus úgy ítéli majd, hogy ez a hűség többet ér saját életénél, és teljesen átfordítja az ördögi logikát.

Ha ugyanis a mai kísértésekben az ördög arra csábította Jézust, hogy vesse be azt a hatalmat, amely abból fakad, hogy ő Isten Fia, és szabadítsa meg magát, kikerülve az emberlét határát és fáradságát, Jézus Jeruzsálemben éppen a korlátozottság, a gyöngeség és a halál útját fogja választani, hogy ily módon maradéktalanul kifejezze engedelmességét az Atyának, végtelen bizalmát az Atya iránt; hogy maradéktalanul kifejezze egy olyan emberi mivolt végső értelmét, amely nem önmegvalósítás által, hanem az Atyához fűződő, alázatos és bizalomteli gyermeki kapcsolatban valósul meg.

Honnan ered Jézusnak az a tudatossága, amely választását megszilárdítja?

Lukács evangélista két választ sugall.

Az első a Lélek említése, ami kétszer ismétlődik ebben a szakaszban (Lk 4,1): Jézus nincs egyedül, hanem a benne élő Léleknek köszönhetően szüntelenül az Atyához fordul. A pusztai magány az a hely, ahol Jézus erősebben tapasztalja meg az Atya jelenlétét, a Vele való kapcsolat erejét.

A második nyilvánvalóan az Igéhez kapcsolódik: Jézus nem saját szavaival válaszol az ördögnek, hanem az Írásból merít. Szavai valóban csak idézetek a Második Törvénykönyvből. Jézus nem a saját szavaival, hanem az Atyaisten Szavával válaszol.

A kísértés, ami arra vihetné az embert, hogy az Atyáétól eltérő, más hangra hallgasson, és más hangban bízzon, nem győzhető le erővel, ravaszsággal, egyszerű értelemmel: pusztán ezekkel az eszközökkel csak vesztesek lehetünk, újra az önmagunkba vetett bizalom rabszolgái. A próbatételen keresztülmenni, azt legyőzni csak az Atya igazságának alázatos és türelmes hallgatásában való megmaradásban, az Atya iránti bizalommal lehet.

Jézus utolsó megkísértésében, a kereszten is ezeket a fegyvereket használja: végső szavai (Lk 23,46) egy zsoltár idézetei lesznek (Zsolt 31,6), egy olyan imádságé, amely képes még egyszer kifejezni teljes bizalmát az iránt a kapcsolat iránt, amely az Atyához fűzi: „Atyám, a te kezedbe ajánlom az én lelkemet.”

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.