Szenvedés nélkül a munkánk csak szociális munka volna, ami jó és nagy segítség, de nem lenne Jézus Krisztus munkája, a megváltás része. Jézus úgy akart rajtunk segíteni, hogy részt vett életünkben, magányunkban, fájdalmainkban és halálunkban. (Kalkuttai Teréz anya)

 A fenti evangélium-részlet mit mondhatott az őskeresztény közösségnek, amelynek írták az evangéliumot? Csak a legfontosabbakat említve:

l. Az őskeresztény közösségnek el kell szakadnia az Ószövetséget képviselő tekintélyektől, mert a keresztényeknek egyetlen Mestere és Tanítója: Krisztus.

2. Az őskeresztény közösség annak a tanítására alapozza életét, akiben összhangban van a beszéd és a tett. A keresztények tartsák távol maguktól a farizeusi stílust, amelyben más a hit és mások a cselekedetek.

3. Ne törekedjenek címekre és rangokra, mert mindnyájan egy Atyának a gyermekei, egymásnak pedig testvérei.

Kissé részletesebben:

Az Ószövetség tekintélye hosszú ideig probléma volt az őskeresztények között. Követniük kell-e az ószövetségi előírásokat, szokásokat? Még maguk az apostolok is sokat vitáztak ezen. Végül is a 49-ben tartott apostoli zsinaton határoztak úgy, hogy a mózesi törvények nem kötelezik a keresztényeket.

Az Ószövetség tekintélye a mai keresztények között természetesen más vonatkozásban merül fel, mint régen. Legtöbbször így:

Milyen érvénye van az ószövetségi kinyilatkoztatásnak?

Mi értelme van az ószövetségi Szentírás olvasásának?

Ezekre a kérdésekre aligha lehet jobb választ adni, mint amit a Zsinat adott:

„Isten a két szövetség könyveinek sugalmazója és szerzője, bölcsen úgy rendezte, hogy az Újszövetség benne rejtőzzék az Ószövetségben, az Ószövetség viszont az Újszövetségben táruljon fel.

Krisztus új szövetséget alapított ugyan vérével (vö. Lk 22,20; 1Kor 11,25), az Ószövetség könyvei mégis egész terjedelmükben szerves részei az evangélium hirdetésének, és teljes értelmüket az újszövetségben kapják és mutatják meg (vö. Mt 5,17; Lk 24,27; Róm 16,25-26; 2Kor 3,14-16), az Újszövetséget viszont megvilágítják és magyarázzák.” (Dei Verbum,16.)

A második pont nem kíván különösebb magyarázatot. Ha a mai evangélium folytatását elolvassuk (Mt 23,13-36), megértjük, miért utálta Jézus olyan nagyon a farizeizmust és a hamis vallásosságot. Ezektől óvni kellett a keresztény közösséget is.

A harmadik tétel mondanivalóján bizonyára sokan csodálkoznak, hiszen mindhárom „elnevezés”: mester, atya, tanító, ma is használatos az egyházban és egyházon kívül egyaránt. Hogyan értsük tehát Krisztus figyelmeztetését?

Mindhárom elnevezés („rabbi” = mesterem, „atya”, „tanító”) a farizeusokkal állott kapcsolatban, ők neveztették magukat így szívesen (az „atya” a nevezetesebb rabbik kitüntető címe volt). Jézus nem a szavak és kifejezések ellen beszél, hanem a mögöttük meghúzódó gőg és hatalmaskodás (hamis tekintély) ellen. Jézus azt akarja, hogy hívei között senki sem tartsa magát ilyen vagy olyan cím alapján nagyobbnak, hatalmasabbnak, tiszteletreméltóbbnak a többieknél, mert az Atya előtt mindnyájan egyenlők vagyunk, s nem uralkodnunk kell a többieken, hanem nekik szolgálnunk. Az Atya előtti egyenlőség miatt, s mivel mindnyájunkat gyermekeinek fogadott Jézus Krisztus által, egymásnak testvérei vagyunk.

A legtalálóbb „elnevezés” mindenesetre a keresztények között a „keresztény testvér” vagy – ahogyan protestáns testvéreink mondják ősi magyar kifejezéssel -, az „atyánkfia”.

Az elnevezésen túl a legfontosabb, hogy testvérnek tartsuk és így is szeressük egymást.