Urunk színeváltozása a Tábor hegyén: forrás Magyar Kurír

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az evangéliumi szakaszt, amely Jézus színeváltozását beszéli el, a szenvedés meghirdetései fogják közre. Jézus kezdi elmondani a tanítványoknak, hogy Jeruzsálem felé tartó útja a Húsvéttal lesz teljessé. Rögtön az első ilyen bejelentés után Jézus felmegy egy magas hegyre, amelyet a hagyomány a Tábor-heggyel azonosít. Ott történik a színeváltozás epizódja, amelyet a nagyböjti liturgia minden évben a második vasárnap, a kísértések után javasol bemutatni.

A színeváltozást is értelmezhetjük próféciaként.

A Tábor-hegyen Jézus bejelenti, hogy mi minden emberi élet vége, mi az a meghívás, amelyben az ember részesült: megélni a dicsőség, a teljesség, az Istennel való kapcsolat élményét. Minden ember meghívott arra, hogy egész valójával az Atya kinyilatkoztatásává, az Iránta való teljes nyitottság képviselőjévé váljon.

Felfedezzük, hogy mindez általában nem látható az emberi tekintet számára. Ha testi szemeinkkel nézünk, akkor csak esendő és halandó, az öröklétre képtelen valóságunkat látjuk.

Ha viszont a hit szemével szemlélünk, részünk lehet abban a látomásban, amelyben Péternek, Jakabnak és Jánosnak része volt, amely által az ember élete már mostantól, még mielőtt a halálon átkelne, arra rendeltetett, hogy a feltámadás tapasztalatát élje.

Az evangélium elmondja számunkra, hogyan lehetséges ez.

Mindenekelőtt imádsággal. A szöveg eleje kifejezetten utal az imádságra (Lk 9,29), de a szöveg mögött rejtve mindvégig jelen van, mert a világosságnak ez a pillanata szüntelen párbeszéd, melynek során mindenki beszél, mindenki meghallgat, és mindenki meghallgatottnak érzi magát. Jézus párbeszédet folytat az Atyával, amikor meghallgatja a Törvényt és a Prófétákat, melyeket Mózes és Illés képvisel. A tanítványok az Atya Szavát hallgatják, aki arra kér, hogy ne tegyünk mást, mint hallgassuk meg a választott Fiú jó hírét Jeruzsálem felé tartó útján, ahol majd mindenkiért odaadja életét.

Az imádság az a kölcsönös nyitottság, amely lényegében meghallgatás, és amelyben meghallgatva mindenki a saját arcának kinyilatkoztatásában részesül a másikkal való kapcsolatban. Az új emberség tehát a meghallgató, párbeszédben álló emberség.

De mit hallgat Jézus? Melyik az Atyának az a Szava, amely meghallgatva képes átformálni és teljessé tenni a létet?

Ez az, amelyet a 35. versben találunk: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Imádkozni éppen azt jelenti, hogy megtanuljuk meghallani annyi hang között az Atyáét, aki közölni akarja velünk akaratát, hogy minket választ, bennünket szeret, és hogy a gyermekei vagyunk. Meghallgatni azt jelenti, hogy engedjük, hogy egyre mélyebben hangozzon ez a Szó, hogy engedjük, hogy átalakítsa életünket, önértelmezésünket és kapcsolatainkat.

A meghallgatáson és imádságon túl a tanítványok meghívottak arra is, hogy belépjenek egy felhőbe (Lk 9,34), félelmet éljenek át: előttük van az Úr ragyogó arca, amit valamiképpen el kell hagyniuk, hogy belépjenek egy felhő sötétségébe, ahol minden kontúr eltűnik, ahol elveszítik ellenőrzésüket a dolgok fölött.

A tanítványok az Úr szenvedésének idején ténylegesen meghívottak lesznek arra, hogy belépjenek ebbe a felhőbe, ebbe a sötétségbe. Megteszik majd, amennyire képesek, és bőrükön tapasztalják a kudarc, a hitetlenség és az elmenekülés élményét.

Az új élet nem az ő erejüknek köszönhetően, hanem Annak ereje által valósul meg, aki viszont nem utasítja vissza, hogy belépjen a szenvedés sötétségébe és élőként, a halált legyőzve fog kijönni belőle, képesen arra, hogy végérvényesen életet adjon mindenkinek.

Íme, a Húsvét, az új élet csak ezen a bizalmon keresztül, egy olyan Szóra hagyatkozás által valósulhat meg, amely Isten egyoldalú, ingyenes szeretetét mondja ki: a nagyböjt arra szolgál, hogy átadjuk magunkat a Szeretet bizonyosságának, az Egyetlennek, aki képes minden életet átalakítani és megszabadítani a sötétségtől.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.