Nagyböjt 2. vasárnapja (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A színeváltozás elbeszélése ahhoz az úthoz tartozik, amely a Jézus és tanítványai által folytatott, igazi messiási küldtetés megértésére tanít. Ma azt mondanánk, hogy Jézus messiási mivoltáról és a Húsvétról tart katekézist. Éppen hat nappal korábban (Mk 9,2) először beszélt nekik a kereszthalálról, melyet el kell szenvednie Jeruzsálemben (Mk 8,31). Azután megvilágította azt is, hogy melyek azok a feltételek, amelyek alkalmassá tesznek egy tanítványt Jézus követésére: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem!” (Mk 8,34)

Azonban nem csak a keresztről beszél nekik: az oktatás úgy nem volna teljes. A Tábor hegyen, elváltozva színében és dicsőségben ragyogva Jézus a feltámadásról is beszél, és nem szavakkal, hanem fénylő jelenséggel elmondja nekik, hogy a kereszt végeredménye nem a teljes kudarc, hanem átlépés a dicsőségbe, az Atya életébe. A szenvedés közeledtével Jézus felkészíti a tanítványokat úgy, hogy közben bepillantást enged az eljövendő dicsőségbe, hogy a kereszt ne botránkoztassa majd meg őket.

De vajon csak erről van szó? Jézusnak ez a húsvéti katekézise valóban nagyobb megértésre vezeti a tanítványokat? Megóvja őket a megbotránkozástól, az árulástól, a tagadástól, az elmeneküléstől, a szégyentől? A Tábor hegyi tapasztalat emléke megmenti őket a félelemtől? Valójában nem.

A színeváltozás, ahogyan a szenvedés megjövendölése sem, nem segít a tanítványoknak, hogy elkerüljék a kereszt botrányát, nem olyan erőteljes tapasztalat, hogy képessé tegye őket a végsőkig kitartani Jézus mellett. A szenvedés három megjövendölése ellenére, a színeváltozás ellenére minden tanítvány megmérettetik a kereszt alatt: nem voltak képesek követni Mesterüket, ők nem önmagukat megtagadni képes tanítványok. Elárulják (Mk 14,43), elmenekülnek (Mk 14,50) és végül megtagadják (Mk 14, 72), mint tudjuk.

Ez két további felismerésre vezet.

Az első, hogy valójában – mivel nem értették meg a szenvedés jövendölését – a tanítványok most szinte semmit nem értenek meg a színeváltozás tapasztalatából (Mk 9,6.10). Nem azért, mert nehézfejűek, hanem mert annak a hitnek a középpontjában, amelyben a tanítványok járnak, van valami, amit pusztán emberi képességekkel nem lehet megérteni. Valami, ami meghaladja azokat az emberi kategóriákat, amelyeknek birtokában a tanítványok az életet értelmezik. Nem érthetjük meg a keresztet, a Húsvétot egy tanításon keresztül, mintha valami tudnivaló volna, szinte mintha olyan információ volna, amit néhányszor meg kell hallgatni ahhoz, hogy megértsük.

Ahhoz, hogy egészen megértsék a Húsvétot, a tanítványoknak meg kell tapasztalniuk saját bukásukat, értetlenségüket annak ellenére, hogy szolgálatuk során Jézus beszédei valamiképpen felkészítették őket. Csak miután bukásuk és árulásuk tudatára ébredtek, csak akkor lesznek képesek megérteni a Jézus által megtett utat és emlékezni mindenre egy újfajta emlékezettel, amely megváltoztatja az életet, mely kulcsot ad az eseményekhez.

Azonban csak a Szentlélek tudja ezt véghezvinni a tanítványokban (Jn 14,26), egészen odáig, hogy szívükbe véssék a megfeszített és feltámadt Úr igazi arcát.

A másik felismerés, hogy a színeváltozás – amely nem biztosította a tanítványok hűségét – Jézus életének és övéivel való kapcsolatának egészen kegyelmi pillanata: Jézus egyszerűen az Életet mutatja meg nekik. Megmutatja, hogy az igazi élet egy dicsőségbe öltözött emberiség, ahol Isten vesz lakást. Ezt az Életet az Atya fakasztja és ajándékozza.

Az Atya közbelép ebben a pillanatban, a Tábor hegyen, hogy rátegye a maga pecsétjét, hogy elmondja, ez a teljes és szép élet egyedül Tőle származik. Az Atya nélkül nincs színeváltozás, mert a Jézusban ragyogó új élet a fiak élete: „Ez az én szeretett Fiam.” (Mk 9,7)

Húsvét éjszakáján az egyház gyermekeket és felnőtteket keresztel, új gyermekeket új életre szül: azt az életet adja nekik, amelyet ma Jézusban láttunk felragyogni. Azt az életet, amelyet az egyház az Úr átszúrt oldalából kapott, azon gyermekek életét, akik el tudják veszíteni önmagukat a szeretetben. Ezek az új gyermekek fehér ruhába öltöznek majd, ahogyan Jézus Tábor hegyén.

Péter mindabból, ami a szeme előtt történik csak ennyit ért meg: ez jó (Mk 9,5) és ezért felébred a vágy, hogy ottmaradjanak, ott letáborozzanak.

Annak a módja azonban, hogy ottmaradjanak nem az, hogy sátrat vernek. Az utat az Atya mutatja meg: „Őt hallgassátok!” (Mk 9,7)

„Rá hallgassatok!” – az a prófécia, amely Izraelnek egy új Mózest ígért (MTörv 18,15). Csak Őt, az Urat hallgassátok (Mk 9,8) – ez az új szabadulás, az új és végérvényes Pászka.

+ Pierbattista

Frodította: Dr. Sz. Gy.