Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 115; 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15.

„Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (Lk 22,15) – mondja Jézus tanítványainak a halála előtti utolsó vacsora kezdetén. Jézus valójában mindig erre vágyik. Ezen az estén is együtt akar lenni tanítványaival, a régiekkel és a mostaniakkal, velünk is. Ez életének utolsó napja, az utolsó alkalom, amikor együtt lehet tanítványaival: ő választotta ki őket, gondoskodott róluk, szerette és védelmezte őket. Jézus harminchárom éves, élete teljében van. Alig huszonnégy óra múlva azonban a sírban fekszik majd. Ezen az estén az Úr vágyva vágyik rá, hogy velünk lehessen. És mi? Vágyunk-e rá, hogy mellette legyünk, legalább egy keveset? Képesek vagyunk-e rá, hogy megajándékozzuk azzal a közelséggel és szeretettel, ami a szívünkből telik? Ha szembenézünk az igazsággal, be kell vallanunk: ő volt az, aki mindig mindent megtett, hogy közel legyen hozzánk, és az evangéliumhoz kössön minket. Ezen az estén, életének utolsó estéjén Jézus továbbra is azon fáradozik, hogy szeretetének végső erejével végérvényesen tanítványaihoz kösse magát.

A Szentírás elbeszéli, amint Jézus asztalhoz ült a tizenkettővel, vette a kenyeret, szétosztotta közöttük, és ezt mondta: „Ez az én testem, amelyet értetek adok”. Azután fogta a borral telt kelyhet: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak”. Ugyanazok a szavak ezek, amelyeket hamarosan elismétlünk az oltárnál, és ugyanaz az Úr hív mindnyájunkat, hogy az átváltoztatott kenyérrel és borral táplálkozzunk. Jézus bizonyos értelemben „feltalálta” a lehetetlent (talán az igaz szeretet nem képes a lehetetlenre?), csak hogy velünk maradhasson, a mindenkori tanítványok mellett lehessen. Sőt, Jézus nemcsak a tanítványok mellett, hanem bennük van: étellé lesz számunkra, test a mi testünkből. Ez a kenyér és ez a bor a mennyből alászállott eledel nekünk, akik a világban járjuk zarándokutunkat. Ez a kenyér és ez a bor az orvosságunk, szegény életünk támasza: meggyógyítja betegségeinket, megszabadít bűneinktől, elveszi tőlünk félelmeinket és szomorúságunkat. Sőt. Segít, hogy jobban hasonlítsunk Jézushoz, hogy úgy éljünk, ahogyan ő élt, azokra a dolgokra vágyjunk, amelyekre ő vágyott. Ez a kenyér és ez a bor a jóság, a szolgálatkészség, a gyengédség, a szeretet és a megbocsátás érzéseit hozza felszínre bennünk: Jézus érzéseit.

A lábmosás ma este hallott evangéliumi jelenete megmutatja nekünk, mit jelent Jézus számára kenyérnek lenni, amelyet megtörnek, és bornak lenni, amelyet kiontanak értünk és mindenkiért. Vacsora közben Jézus feláll az asztaltól, leveszi felsőruháját, törölközőt köt a derekára, majd vizet önt egy mosdótálba, s odafordul a tizenkét tanítvány egyikéhez; letérdel elé, és megmossa a lábát. Ugyanígy tesz mindegyikükkel, Júdással is, aki arra készül, hogy elárulja őt. Jézus nagyon jól tudja ezt, ennek ellenére Júdás elé is letérdel, és megmossa a lábát. Talán Péterhez megy oda utoljára. Ahogy látja, hogy Jézus odaér hozzá, rögtön tiltakozik: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?”. Szegény Péter, még mindig nem értett meg semmit! Nem értette meg, hogy Jézust nem érdekli az a fajta méltóság, amelyhez a világ oly görcsösen ragaszkodik. Jézus még egyszer elmagyarázza neki: „Ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék” (Lk 22,27). Jézus határtalan, a szó szoros értelmében végtelen, azaz vég nélküli szeretettel szereti tanítványait és mindnyájunkat. Számára a méltóság nem azt jelenti, hogy szálfaegyenesen áll szerettei előtt: az ő méltósága abban rejlik, hogy a végsőkig szereti tanítványait, és letérdel lábuk elé. Ez az utolsó nagy tanítás, amelyet még életében intéz hozzájuk. Miután befejezte a lábmosást, ezt mondja: „Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,12–15).

A világ arra nevel, hogy álljunk egyenesen, arra buzdít, hogy maradjunk állva. Ha pedig nincs elég tér számunkra, a világ feljogosít arra is, hogy lökjük félre azokat, akik gátolnak, akadályoznak minket. A nagycsütörtöki evangélium azonban arra buzdítja a tanítványokat, hogy térdeljenek le, és mossák meg egymás lábát. Új parancs ez. Nem találjuk az emberi szokások között. Nem is hagyományainkból ered, hiszen teljes egészében ellentmond nekik. Ilyen parancs csak Istentől származhat: nagy ajándékot kapunk általa ezen az estén. Jézus volt az első, aki teljesítette ezt a parancsot. Boldogok vagyunk, ha megértjük! A ma esti szent liturgiában a lábmosás csak jel, amely megmutatja a követendő utat: mossuk meg egymás lábát, kezdjük a leggyengébbeken, a betegeken, az időseken, a legszegényebbeken, a legvédtelenebbeken. A nagycsütörtök megtanít minket arra, hogyan éljünk, és hol is kezdjük az életet: az igazi élet nem az, ha szálfaegyenesen állunk, bezárkózva saját büszkeségünkbe. Az evangélium szerinti élet azt jelenti, hogy lehajolunk testvéreinkhez, kezdve a leggyengébbeken. Olyan út ez, amely a mennyből indul, mégis a legemberibb út, amelyet csak kívánhatunk magunknak. Mert mindnyájunknak szükségünk van barátságra, szeretetre, megértésre, elfogadásra és segítségre. Mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy valaki lehajoljon hozzánk, és arra is, hogy mi magunk lehajoljunk testvéreinkhez. A nagycsütörtök igazán emberi nap: Jézus szeretetének napja, aki lehajol, egészen barátai lábáig. És mindenkire barátként tekint, arra is, aki nemsokára elárulja. Jézus számára senki nem ellenség, számára minden szeretet. A lábmosás nem pusztán szép gesztus, hanem életmód.

A vacsora végeztével Jézus az Olajfák hegyére megy. Ettől a pillanattól kezdve nemcsak tanítványainak lábához térdel le, hanem még mélyebbre száll, hogy megmutassa szeretetét. Az Olajfák hegyén újra letérdel, igen, földre borul, vért izzad a fájdalomtól és a félelemtől. Engedjük, hogy legalább egy kicsit megérintsen minket ez az ember, aki olyan szeretettel szeret minket, amilyen még nem volt a világon. És amikor megállunk sírja előtt, mondjuk el neki, hogy szeretjük, és a barátai vagyunk. Milyen keserűek a szavak, amelyeket a három tanítványnak mond, akik vele voltak az Olajfák hegyén: „Még egy órát sem tudtok velem virrasztani?” (Mt 26,40). Ma az Úrnak van nagyobb szüksége a közelségre és a szeretetre, nem nekünk. Halljuk meg kérését: „Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok velem!” (Mt 26,38). Hajoljunk le hozzá, és ne tagadjuk meg tőle vigasztaló jelenlétünket. Urunk, ebben az órában nem adunk neked csókot, mint Júdás, hanem mint szegény bűnösök, lehajolunk, és Mária Magdolnát követve mi is csókjainkkal borítjuk lábad.

Paglia, Vincenzo: Isten Szava minden napra {2017.}