A Nagypéntek liturgiája igazi misztériumjáték. Nincs szentbeszéd, nincs értelmezés és magyarázat, hanem olyan tömör rítusok végrehajtására kerül sor, amelyek nem viselik el a bőbeszédű prédikációt. A pszichodráma mély hallgatással kezdődik. A pap a földre borul. Meg kell hajolnia a titok előtt. Megváltásunk titkát csak döbbenten, szótlan csodálkozással ünnepelhetjük. A hallgatás felkészít az Izajás prófétától származó titokzatos szavak meghallgatására: „a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53,4sk). Ezzel adva van a kulcs Jézus passiójának szemléléséhez: az Ő megvetettsége és kigúnyolása, gyengesége és kudarca, elhagyatottsága és kétségbeesése a mi sebünk is, egyben olyan seb, amely által meggyógyulunk. A szenvedéstörténet egyetlen gyógyulástörténet, belső sebeink gyógyulásának a története. Ezért először könyörtelenül feltárjuk őket, a saját sebeinket éppúgy, mint világunk kórképét, amelyben az egyik ember elárulja, a másikra hárítja a bűnt, amelyben az emberek tárgyi kényszerek malmában őrlődnek fel, nevetségessé teszik, kigúnyolják egymást, végül kárörömmel figyelik, ahogy a másik gyötrelmek között meghal.

A szenvedéstörténetben János ezt a világot, ugyanakkor megváltását is ábrázolja. Meg akarja mutatni, hogy Krisztus ebbe a vészterhes helyzetbe szállt alá és megváltotta azt. Sebeinket és a világ sebeit felvitte a keresztfára és onnan kivitte világunkból. János számára a passió útja egyben a megdicsőülés útja.

A kereszt nem csupán kínzóeszköz, hanem trónus is, ahonnan Krisztus az egész világ felett uralkodik. A kereszten, ahol sebeink és bajaink összesűrítve vannak jelen, Krisztus minden szenvedés legyőzőjeként uralkodik.

Részlet Anselm Grün és Michael Reepen bencés atyák Gyógyító egyházi év: az egyházi év mint pszichodráma című könyvéből.