Jézus kereszthalálára emlékezünk

Iz 52,13–53,12; Zs 30; Zsid 4,14–16; 5,7–9; Jn 18,1–19,42.

A nagypénteki szertartás kezdetén a pap a földre borul. Jézust utánozza ezzel a szimbolikus testtartással, aki az Olajfák hegyén halálfélelmében a földre borult. Hogyan is maradhatnánk érzéketlenek e nagy szeretet előtt, amely még a halált is vállalja, hogy ne hagyjon minket magunkra? Izajás írja: „Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát… a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá…, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze”.

A próféta elmondja nekünk, miért is borult arccal a földre Jézus. És mintha még ez sem lenne elég: „Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját”. Jézus a bárány, aki magára vette a világ bűneit, aki felvette a harcot a gonosz ellen, még az élete árán is. Jézus nem akart meghalni: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!”. És Jézus jól tudta, mi Isten akarata: „az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon”. Istennek az az akarata, hogy ne nyeljen el minket a gonosz, ne ragadjon el minket a halál. Jézus nem kerülte el, magára vette, hogy ne minket roppantson össze. Nem akart elveszíteni minket: a tegnapi és a mai tanítványok közül egy sem lehet a halál martaléka.

A szenvedéstörténet ezért folytatódik. Számtalan Olajfák hegye van a világon, ahol folytatódik a szenvedés, ahol még háború dúl és menekültek milliói zsúfolódnak össze. Folytatódik ott, ahol az emberek földre borulnak félelmükben. Folytatódik ott, ahol magukra hagyják a haldoklókat. Folytatódik mindenhol, ahol az emberek vért izzadnak fájdalmukban és kétségbeesésükben. Ma János evangéliumából olvastuk a szenvedéstörténetet, az Olajfák hegyétől kezdve. Jézusnak az őrséghez intézett szavai jól kifejezik szándékát, hogy senki ne vesszen el övéi közül. Amikor jönnek az őrök, Jézus megy elébük. Nem elég, hogy nem menekül, ő maga kezdeményez: „Kit kerestek?” – kérdezi tőlük. „A názáreti Jézust” – válaszolták, mire ő kész a felelettel: „…ha engem kerestek, ezeket engedjétek el”. Nem akarja, hogy bántsák az övéit. Ellenkezőleg, meg akarja menteni őket, távol akar tartani tőlük minden rosszat. Egész életét azzal töltötte, hogy egybegyűjtse a tévelygőket, meggyógyítsa a betegeket, hirdesse az országot, ahol nem az erőszak, hanem a béke uralkodik. És éppen ezért halt meg.

Honnan ered az őt érő ellenségeskedés? Onnan, hogy irgalmas volt, végletekig menően irgalmas. Onnan, hogy mindenkit szeretett, még az ellenségeit is. Túl gyakran járt a bűnösökhöz és a vámszedőkhöz. És mindenkinek megbocsátott, ráadásul könnyedén. Nem kellett volna mást tennie, mint Názáretben maradni, és akkor harminchárom évnél többet él. Engednie kellett volna az evangélium igényességéből, vagy nem kellett volna mindig oly makacsul védelmezni a gyengéket. Tulajdonképpen elég lett volna, ha kicsit többet gondol magára és kevesebbet másokra, akkor biztosan nem a kereszten végezte volna. Péter például ezt tette. Kicsit követte az Urat, aztán visszatért saját útjához, és a szolgálólány bosszantó kérdéseire végül még azt is tagadta, hogy ismeri Jézust. Végül is mit számít? Azzal a pár szóval megmenekült. Ezzel szemben Jézus nem akarta megtagadni sem az evangéliumot, sem Pétert, sem a többieket. Pedig volt olyan pillanat, amikor valóban kevés kellett volna ahhoz, hogy megmeneküljön. Pilátus már meg volt győződve ártatlanságáról, és csak tisztázni akarta a helyzetet, azért kérdezgette. Jézus azonban hallgatott. „Nekem nem felelsz?” – kérdezte Pilátus. „Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek?” Péter beszél, és megmenekül. Jézus hallgat, nem akar elveszíteni senkit a rábízottak közül, és keresztre feszítik.

Mi is azok között vagyunk, akiket rábízott az Atya. Magára vette bűnünket, keresztjeinket, hogy könnyítsen mindannyiunk terhein. A Nagypénteki liturgián ezért hozzuk be ünnepélyesen a keresztet, letérdelünk elé és megcsókoljuk. A kereszt nem átok többé, hanem evangélium, és új élet forrása számunkra. „Önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen” – írja Pál apostol (Tit 2,14). Ott, a kereszten az önszeretet mindaddig makacsul fennálló törvénye legyőzetett. Ő, aki másokért élt, és még a kereszthalált is vállalta az emberekért, sarkaiból forgatta ki ezt a törvényt. Jézus megszabadította az embereket az attól való félelemtől, hogy szolgáljanak, hogy szolidárisak legyenek, hogy ne csak önmagukért éljenek. A kereszttel megszabadított minket önmagunk, saját énünk szolgaságából, hogy karunkat és szívünket kiterjeszthessük egészen a föld végső határáig. A mai szentmisének nem véletlenül meghatározó része a hosszú, egyetemes könyörgés. Mintha a kereszt szárai a föld végső határáig nyúlnának, hogy mindenki érezhesse Isten szeretetének melegét, gyengédségét. Azt a szeretetet, amely mindent legyőz, mindent elfed, mindent megbocsát, mindent megment.

Paglia, Vincenzo: Isten Szava minden napra {2017.}