„Egy reggel két börtönőr kivezette a cellából, s már menet közben véresre verték. „Megdöglesz, te szemét csuhás.” Az „egészségügyi” körzetbe vitték, ahol tovább tartott a kínzás. Amikor elájult, fellocsolták, és egy üres fecskendőbe tűt szúrtak bele. Lefektették egy priccsre, és karjába – vénájába – engedték a levegőt, amitől néhány másodperc alatt meghalt – mesélte egy el Kiss Szaléz ferences utolsó óráit a Sopronkőhidán szolgáló – akkor tizenéves- börtönőr, Halmos Endre nyugdíjas. – „Ma már elmondhatom, hogyan történt. Nekem máig szörnyű emlék, amit ott tapasztaltam. Nemcsak a ferences atya halála, hanem az a sok száz gyilkosság. Sokszor ébredek fel ma is… borzasztó volt.”¹

Az elítélteket Sopronkőhidáról a lembergi elosztó és gyűjtőtáborba szállították. Innen azután vitték tovább az ország belsejében lévő lágerekbe. Sokan közülük soha nem térhettek haza: Antal József, Lukács Pelbárt, Fehér Endre, Berényi Illés, Huszár József, Tamás Pál, Pócsi Frigyes. A többiek 7-10 év letöltése után az ötvenes évek derekán tértek haza. De hazatértükben sem volt sok köszönet. Megfélemlítették őket: ha bármit is elmondanak, akkor visszakerülnek. Folyamatos rendőri zaklatásnak voltak kitéve, bár azt mondták nekik, hogy semmilyen következménye nem lesz elítélésüknek. Volt, hogy munkahelyükről elbocsájtották őket. Még a rendszerváltozással sem tudtak megnyugodni. Sokukról a kívülállók nem is tudták, hogy miken mentek keresztül.