Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

»Betelt az idő, elközelgett Isten Országa! Térjetek meg és higyjetek az evangéliumban!« (Mk 1,15)

„Jézus meghirdeti Isten jó hírét, hogy elérkezett az idő, a megfelelő pillanat: ne várj tovább: most, ma, itt van Isten!

Hányszor keveselljük, hiányoljuk az időt, hogy elvégezzük tennivalóinkat, találkozzunk szeretteinkkel, és leüljünk, hogy élvezzük az (apró) örömöket, amelyekkel az élet megajándékoz bennünket! Mennyi erőfeszítést teszünk azért, hogy megéljük a jelent, még a hitünkben is, halogatva az Istenhez fordulást, átadva magunkat a mindennapos káosz zsarnokságának!

Isten itt van, akkor is, ha nem érzed, akkor is, ha nem veszed észre, akkor is, ha a fáradtság vagy a fájdalom elhomályosította belső látásodat! Isten itt van, hiszen közelebb került hozzád, Karácsonykor megnyitott bennünket egy elérhető Isten bizonyosságára.”

(Paolo Curtaz)

A képen a Galileai-tó látható, amelynek körzetében Jézus megkezdte nyilvános működését.

„Ez a kérdés kikerülhetetlen mindazok számára, akik Jézust akarják követni, éppen ezért ez a kérdés hozzánk is szól, akik ma az ő nyomába próbálunk szegődni. »Igazából mit keresel? Mi a legmélyebb vágyad?« A negyedik evangélium szerint Jézusnak ezek a legelső szavai. Nem egy kijelentés, nem is egy nyilatkozat, amire esetleg számítanánk, hanem egy kérdés: »Mit kerestek?« Ily módon Jézus rámutat, hogy a követés nem varázsütésre megy, nem is pillanatnyi lelkesedésből születik vagy az odatartozás egyszerű megválasztásával. A tanítvány rossz útra tévedhet, ha nem tudja felismerni, hogy igazából mit is keres vagy kit is keres.”

(Enzo Bianchi, Monasterio di Bose)

„Amikor Jézus feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég” (Mk 1,10)

„A »megnyílt ég« kifejezés mitologikusnak tűnik, ha nem hatolunk a mélyére. Mit jelent ez a kifejezés antropológiailag, vagyis az ember szemszögéből vizsgálva? Új emberképre vonatkozik. Ha »az ég megnyílt«, ez azt jelenti, hogy nem csupán Jézus számára nyílt meg, hanem az embereknek is. Az ember itt úgy mutatkozik, meg, mint olyan lény, aki nyitott az Isten transzcendenciája felé. Nem csúszik-mászik többé e világnak a földjén, hanem felemeli a magasba fejét, és fölfelé irányítja a tekintetét, az »ég« felé. Mert most már kiszélesedett az ember horizontja, és ismeri igazi dimenzióit és igazi rendeltetését. Ez az új antropológia Jézus keresztsége óta!” (Franz Mussner)

Jézus megkeresztelkedése (kopt ikon)

„A napkeleti bölcsek Jézust »Betlehemben” látták meg, ami azt jelenti: »Kenyérháza«. Egy szerény betlehemi istállóban feküdt a szalmán a »búzaszem«, aki – halála által – »sok termést” hozott (vö. Jn 12,24). Amikor Jézus nyilvános élete során magáról és megváltó küldetéséről beszélt, gyakran használta a kenyér hasonlatát: »én vagyok az élet kenyere«, »én vagyok a mennyből alászállott kenyér«, »a kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért« (Jn 6,35.41.51). Ha végigkövetjük Megváltónk útját a Jászol szegénységétől a Kereszten való elhagyottságig, jobban megérthetjük emberiséget megváltó szeretetének misztériumát. A Gyermek, akit Mária a jászolba fektetett, ugyanaz az Istenember, akit a Keresztre szegezve látunk, s ugyanaz a Megváltó van jelen az Eucharisztia szentségében. A betlehemi istállóban egy újszülött gyermek szerény külsejében tisztelhették őt Mária, József és a pásztorok; az átváltoztatott Ostyában mi testében, vérében, lelkében és istenségében imádjuk Őt, ahogy szentségi módon jelen van, és kínálja nekünk magát, mint az örök élet eledelét. A szentmise így valódi szeretet-találkozássá válik azzal, Aki teljesen odaadta magát értünk. Ne habozzatok, barátaim, válaszolni neki, ha hív benneteket »a Bárány menyegzős lakomájára« (vö. Jel 19,9). Hallgassatok rá, megfelelő módon készüljetek föl, és vegyétek magatokhoz az Oltáriszentséget!” (XVI. Benedek pápa)

A legkorábbi ábrázolás, ahol azt látjuk, hogy a mágusok az anyja ölén nyugvó kisded felé sietnek, a 3. század közepére nyúlik vissza és a római Priscilla katakombában található (Capella Graeca).

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangélium önmagában egy nagyon egyszerű, minden izraelita család életében  köznapi eseményt beszél el: Mózes törvényének engedelmeskedve az anya tisztulásának napjai után minden gyermeket felvittek a templomba, felajánlották őt az Úrnak, és helyettesítő áldozatként két galambot áldoztak fel.

Jézus esetében azonban ez a történés valamiképpen kinyílik élete értelmének horizontja felé: ez az egyszerű esemény a kinyilatkoztatás fontos pillanatává válik.

A „kinyitás” művét két jámbor izraeita, egy férfi és egy nő viszi véghez, akikkel kapcsolatban az evangélium néhány olyan utalást tesz, melyek alapján két idős emberre gondolhatunk, akik éveken át növekvő meghittséget ápoltak az Úrral: háromszor hangzik el (Lk 2,25.26.27), hogy Simeon Szentlélektől ihletett és vezetett személy volt, Annáról pedig azt olvassuk, hogy „soha nem hagyta el a templomot, éjjel-nappal Istennek szolgált böjtölve és imádkozva” (Lk 2,37).

Ez a meghitt kapcsolat az Úrral, ez a várakozás Rá az élet egyetlen olyan vonatkozása, amely képessé teszi őket, hogy felismerjék az Urat, amikor érkezik: ott, ahol mindenki egy átlagos gyermeket lát, ők képesek ezen túllátni. Amint a Lélek leszállt Máriára, hogy benne Jézus megfoganjon (Lk 1,35), úgy most is a Lélek teszi képessé ezt a két idős embert, hogy fogadják és felismerjék őt.

Fogadják és felismerik őt, és mindketten Róla beszélnek, meglepő és új dolgokat mondanak Róla, néhány olyan elképzelhetetlen vonást, amelyek Jézus életének összegzését jelentik.

Mit mondanak?

Az első meglepő dolog, amit Simeon mond, hogy ez a gyermek lesz az Izrael által várt üdvösség, de nem csak Izrael számára. Amit Simeon saját szemével lát a hosszú várakozás és egy egész élet értelmének betöltése után, olyan világosság, amely minden nemzetnek feltárul (Lk 2,31–32): Izrael üdvösségét várta és most az emberiség üdvösségét látja.

Ez az Isten nem csak valaki Istene, nem olyan Isten, aki megszabadít egy népet és egy másikat büntet.

Nem csak azok Istene lesz, akik megérdemlik vagy akik már várták őt.

Nem: ez az Isten valóban mindenki Istene, senki nincs kirekesztve, ezért ez mindenki számára a vigasztalás, az élet, az üdvösség, a béke Igéje. Olyan Isten, aki emberré lesz, és mint ember, osztozik minden ember életében és megvilágítja minden ember életét.

Ez az egyetemes „nyitás”, amely itt egy pillanatra megtörténik, mint egy pillantás Simeon távlataiba, valójában Jézus, az evangélium és az egész egyház hosszú útja lesz egészen napjainkig.

Kezdetben maga Jézus is annak tudatában volt, hogy nem másért küldetett, mint Izrael házának elveszett juhaiért (vö. Mk 7,25köv.), és azt mondta apostolainak, hogy hasonlóképpen tegyenek (Mt 10,6). Később azonban lépésről lépésre szabadítása minden határt felülmúl, és feltámadása után minden nemzethez küldi övéit (Mt 28,19–20); az Apostolok Cselekedeteinek végén pedig Pálnak a római zsidókhoz intézett szavai szinte visszhangozzák Simeon szavait: „Tudjátok meg hát, hogy Istennek ez az üdvössége a nemzeteknek küldetett” (ApCsel 28,28).

Simeon azonban egy másik magyon fontos dolgot is mond, azt, hogy ennek a Messiásnak a küldetése nehéz és ellenállást keltő lesz, éppen saját népe körében.

Három súlyos szóval fejezi ezt ki: ő bukásra és feltámadásra lesz, ellentmondás jele lesz (Lk 2,34): útja az emberek között nem lesz fájdalommentes séta, senkit nem hagy közösmbösen.  Ahová ez a világosság elér, lecsupaszítja a szíveket, leleplezi az az Istentől távoli, evilági logikát, töréseket és megtéréseket okoz, halált és új életet.

Így Izrael várakozása, amely beteljesedett Krisztusban, akit Simeon és Anna karjukba vehettek, új utat nyit egy új várakozás felé: ami arról szól, hogy Simeonnak ez a próféciája hogyan és milyen mértékben ölt formát Jézus életében.

Az egész evangélium az ellentmondásnak ezt a dinamikáját követi, a nyilvános működés kezdetétől, amikor népe körében első üdvözítő szavaira minden honfitársát „düh töltötte el a zsinagógában. Fölkeltek, kihurcolták őt a városból, és fölvitték annak a hegynek az oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák.” (Lk 4,28–29).

Végül Simeon nem csak Jézusról beszél, nem csak a rá váró sorsot fedi fel: kinyilvánít valamit az anyának is, feltárja, hogyan lesz ennek az egyedülálló Messiásnak az anyja.

Simeon végtelenül egyszerű szavakkal tárja fel Máriának ezt a titkot: „neked is” (Lk 2,35): Máriának nem lesznek kiváltságai, nem lesz mentes a hit erőfeszítéseitől, az értetlenség küzdelmeitől, nem nélkülözi a szenvedést és a fájdalmat. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy anyja legyen nemcsak Fiának, hanem minden embernek is, akikkel osztozik a Jézusban való hit fáradtságos és szépséges útjában, aki üdvösség és világosság a nemzetek számára.

+ Pierbattista

„Ha Jézus százszor is születne Betlehemben,
elvesznél, hogy ha nem születne meg szívedben.”

(Angelus Silesius)

Minden kedves testvérünknek, honlapunkra ellátogatónak áldott karácsonyi ünnepeket kívánnak a gyöngyösi ferences testvérek!

A képen: a betlehemi bazilika frissen felújított mozaikjainak egyike, amelyen angyalok invitálják egyre beljebb – a barlang felé mutatva – az odalátogató zarándokot. (Ezt az angyalt most találták meg a restaurátorok, eddig nem tudtak róla, semmi nem látszott belőle a restaurálás előtt.)

Lk 1,26–38

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az elmúlt napokban az Advent eleje, a liturgia a Messiást hirdető első olvasmányként Dániel könyvét olvastatta velünk. Éppen Dániel próféta egy mondata segít bennünket, hogy belépjünk abba a nagy misztériumba, amelyet a mai evangélium, az Angyali üdvözlet szakasza beszél el számunkra.

Dániel könyvének második fejezete elbeszéli Nabukodonozor király egy álmát, amelyben a király egy szörnyű megjelenésű, különféle anyagokból készült, nagy szobrot lát. Az álom egy pontján egy kis kődarab válik le a hegyről és eltalálja a szobor lábát úgy, hogy a szobor összetörik.

Az Ige pontosítja, hogy ez a kis kő anélkül válik le a hegyről, hogy „emberi kéz érintette volna” (Dán 2,34). Kicsivel később, amikor a próféta értelmezi a király látomását, Dániel is ugyanezt hangsúlyozza: „anélkül, hogy kéz érintette volna” (Dán 2,45).

Máriával is történik valami, ami új és nagy, éppen azért, mert emberi beavatkozás nélkül történik.

Maga Isten lép be a történelembe, ennek az alázatos názáreti lánynak az életébe és valami újat visz véghez: új szövetséget valósít meg, új csodát tesz, új üdvösséget ad. Ez Isten jelenléte közöttünk, az, hogy a mi testünket ölti magára és közöttünk lakik.

A bűn előtt az ember élete azon alapult, hogy engedte, hogy történelmébe Isten beleavatkozzon, mintha Ő volna az Úr és az élet szerzője. A bűn azonban aláásta ezt a dinamizmust, miáltal az ember úgy döntött, hogy saját kezébe veszi létezését, Isten közbeavatkozása nélkül: éppen ellenkezőleg azzal, ahogyan Isten kívánta.

Amit azonban az ember egyedül tesz, előbb-utóbb összeomlik, ahogyan a szobor Nabukodonozor álmában. Ami Istentől jön, az marad meg örökre.

Az új dolog, az üdvösség nem lehet más, mint az, hogy Isten újra közbelép és az ember újra engedi, hogy ezt tegye. Az egész Ószövetség nem volt más, mint ennek a keresése és a várakozás erre: az ember templomot épít, azután várja és kéri, hogy az Úr saját kezdeményezésére odajöjjön és ott lakjon.

Azonban Szűz Máriában Isten sokkal többet tesz: jön, hogy olyan templomban lakjon, amelyet nem emberkéz alkotott, abban a templomban, amelyik mi vagyunk, amelyik a mi életünk, a mi testünk. Nem felhőben jön, nem jelenlétének jele által: Ő maga érkezik, személyesen.

Máriának ebben fontos szerepe van, nem passzív: azt mondhatjuk, hogy két útmutatást ad számunkra.

Az első a hit: hinni azt, hogy Istennek semmi sem lehetetlen (Lk 1,37). Hinni azt jelenti, hogy hitelt adunk annak, hogy Isten láthatatlan keze most is tevékeny, és éppen ott érkezik, ahol az ember tehetetlen: életet fakaszt Erzsébet meddő méhében (Lk 1,36) és a férfit nem ismerő Mária méhében (Lk 1,34).

Hinni azt jelenti, hogy megmaradunk ebben a hiányban anélkül, hogy magunk cselekednénk, anélkül, hogy kibúvót keresnénk.

Mária ezt teszi, miközben kérdez és keres, párbeszédet folytat, részt vesz a történésben: Isten emberi közbeavatkozás nélkül cselekszik, de nem az ember nélkül. Keze megáll a teremtmény szabadsága előtt és engedélyét kéri, csak akkor lép be, ha az ember beleegyezik: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,37).

Hinni tehát annyi, mint meghallgatni, elfogadni, bízni, felajánlani magunkat.

A második útmutatás, amit Szűz Máriától tanulhatunk, ugyanolyan fontos: elfogadni, hogy belépjünk a készülődés idejébe, a türelem és csönd, a titoktartás és a várakozás idejébe.

Az ember dolgai egy pillanat alatt elkészülnek, Isten dolgainak időre van szükségük: ezért ami új, az rejtett és hosszú készületet kíván. Minden évszak idejére szükség van, hogy a mag gyümölcsöt hozzon.

Gondolhatunk arra, hogy Mária várandósságát egyaránt táplálta türelem, hit, csönd, meghallgatás, imádság és úton lét.  Arra vitte Máriát, hogy meglássa és felismerje a maga környezetében azokat a helyeket és eseményeket, ahol ugyancsak Isten keze tett valami újat: unokatestvérében, Erzsébetben (Lk 1,39–45), jegyesében, Józsefben (Mt 1,18–25).

Gondolhatjuk, hogy az Angyali üdvözlet evangéliuma a mi életünktől távol van, túl nagy bármelyikünk kicsiny életéhez. De ez nem így van! Ennek az eseménynek a dinamikája olyan Isten dinamikája, aki vágyik arra, hogy belépjen az ember életébe és egyszerűen azt kéri, hogy túl sok akadály nélkül léphessen be oda. Ez a hit dinamikája, Istennel való mindennapi kapcsolatunk dinamikája.

Ott, ahol ez megtörténik, visszatér az élet, éppen úgy, ahogyan ez a gyermek fogant Mária méhében, éppen úgy, ahogyan a sírból élet született. Igen, ott is: emberi kéz adta a halált, és csak Isten keze adhatta vissza az életet. És így történt.

Karácsony küszöbén legyen részünk – nem emberi kéz által! – abban a kegyelemben, hogy engedjük, hogy bennünk is megtörténjen ez!

+Pierbattista

Jn 1,6–8.19–28

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az evangélium, melyet ma hallottunk, két különálló részből állt: az első három vers János evangéliumának ünnepélyes Prológusából származott (Jn 1,6–8), amely azután a Prológust követő elbeszélő rész egy részletével (Jn 1,19–28) folytatódott.

Az első részben az evangélista mutatja be Keresztelő János alakját. A második részben ő maga mutatkozik be. Erre a jeruzsálemi küldöttek (Jn 1,19) kérdései ösztönzik, akik azt szeretnék megtudni, hogy ki ez az ember, aki felébresztette Izrael várakozását, aki utat készített a pusztában.

Az evangélista négy lényeges dolgot mond a Keresztelőről: a nevét – „János”; az eredetét – „Istentől küldött”; a küldetése tartalmát – „tanúskodjon a világosságról”; és küldetése célját – „hogy mindenki higgyen általa”.

A küldetés igen hangsúlyos: a tanú / tanúságtétel kifejezés a két versben (Jn 1,7–8) háromszor ismétlődik.

Keresztelő János Jézus első tanúja abban az evangéliumban, amelyben a tanúságtétel alapvető fontosságú. Elég a kifejezés gyakoriságára tekintenünk (több, mint negyvenszer szerepel az evangéliumban), hogy belássuk, milyen fontos a tanú alakja.

Tekinthetjük úgy János evangéliumát, mint egy hosszú utat, amelynek során lépésről lépésre egyre jobban megismerhetjük Jézus személyét, és az út folyamán tanúkat hallhatunk (Kána, a szamáriai asszony, a vakon született és még sokan mások).

A tanúk sorából ketten kiemelkednek: az egyik éppen Keresztelő János, a másik pedig a szeretett tanítvány.

Mindketten ugyanazt teszik: tanúsítják Jézus Atyához fűződő kapcsolatát, Istentől való jövetelét, hogy azután visszatérjen hozzá.

Egyetlen szándék vezérli őket: amint a Keresztelővel kapcsolatban, úgy a szeretett tanítványról is meg van írva, hogy tanúságtételük egyetlen célja a tanítványok hite. A 19. fejezetben, Jézus halála után, amikor az egyik katona átszúrta az oldalát és onnan víz és vér jött ki, az evangélista elmondhatja: „Aki ezt látta, tanúságot tesz róla, és igaz az ő tanúsága; ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.” (Jn 19,35)

A tanúságtétel célja a hit, hogy mindenkinek, aki hisz, élete és üdvössége legyen.

Ki tehát a tanú? A joggyakorlatban is az a tanú, aki maga látta a történteket. Nem egyszerűen olyasvalaki, aki halott róla beszélni, hanem olyan valaki, aki jelen volt, aki azáltal ismeri a dolgokat, hogy átélte azokat.

Valóban, valamivel a ma felolvasott versek után Keresztelő János azt mondja, hogy saját szemével látott: „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: »Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.« Én láttam és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.” (Jn 1,32–34)

Ezen a ponton elmondhatjuk, hogy a tanú nem csupán olyasvalaki, aki saját szemével látott, hanem olyan valaki, aki elsőként hitt: hallotta az őt küldő Atya Szavát és felismerte, hogy ez az esemény Jézus személyében valósult meg. Hitt Benne.

Hogy miként válik Keresztelő János élete tanúságtétellé, azt a mai evangélium második részéből látjuk, abból, amelyben ő maga mutatkozik be.

János elsősorban úgy mutatkozik be, hogy tagadja, hogy az volna, akinek mások várnák: azt mondja, hogy ő nem Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta. (Jn 1,20–21)

A többi evangélista őt Illés prófétával azonosítja, vagy legalábbis azzal a prófétával, aki közvetlenül a Messiás előtt jönne el, jelezve annak közeli érkezését. Ezzel a szinoptikus evangéliumok felidézik a korabeli, Ószövetségre alapozott (Mal 3,23) várakozást.

Ezért ésszerű, hogy a küldöttek nógatják: „Mondd meg nekünk, ki vagy!” (vö. Jn 1,22) Azonban Keresztelő János ez alakalommal sem túl pontos és részletező. Önmagáról szólva János egyszerűen egy ószövetségi idézettel él: „A pusztában kiáltónak hangja vagyok: Tegyétek egyenessé az Úr útját, amint Izajás próféta mondta.” (Jn 1,23)

A Keresztelő két útmutatást ad.

Mindenekelőtt úgy tűnik, Keresztelő János számára nem fontos, hogy a figyelem rá irányuljon. Ami számára fontos, az, hogy „köztetek áll az, akit ti nem ismertek.” (Jn 1,26)

Van valaki, akit ismerni kell, de az nem a Keresztelő: az ő szerepe csupán az, hogy rámutasson, ki az, akit ismerni kell. János számára világos, hogy csak akkor lehet a felé fordulni, Akit igazán várnak, ha nem önmagára irányítja a figyelmet; és csak, ha visszahúzódik, teljesíti küldetését és tanúsítja a Messiás jelenlétét az emberek között. Később egyértelműen kimondja: „Neki növekednie kell; nekem pedig kisebbednem.” (Jn 3,30)

A második útmutatás Izajás idézetéhez kapcsolódik. Talán nem annál fontos elidőzni, hogy a Keresztelő egy hanggal azonosítja magát, mint inkább annál, hogy ahhoz, hogy önmagáról szóljon, nem talál más szavakat, mint amit Isten egy próféta által mondott: ismét nem önmagára vonja a figyelmet, mintha Keresztelő János tudatában volna, hogy nem mondhat semmi újat, semmi mást, mint azt a jó ideje hirdetett Szót, amely most valósul meg.

Mi ez a Szó? Sok más közül, amellyel János azonosíthatta volna magát, Izajás könyve 40. fejezetének elejét választotta. Nem véletlen, hogy ezzel a fejezettel kezdődik a Vigasztalás nagy könyve, amely a fogság végét és egy új korszak kezdetét hirdeti.

Íme, mondja Keresztelő János, én csak tanúsítom, hogy ez a korszak kezdődik és nem kell mást tenni, mint Őt ismerni, aki már közöttetek van. Nincs vesztegetni való idő, a várakozás véget ért.

Ma Keresztelő János azt kéri tőlünk, hogy térjünk vissza ahhoz, ami lényeges, ahhoz a „kezdethez”, amelyről múlt vasárnap Márk beszélt (Mk 1,1): semmi mással ne törődjünk, mint hogy figyelmünket az Úr jelenlétére irányítsuk, aki már cselekszik az egyházban és a világban.

Erőteljes felhívás Keresztelő Jánosé, aki úgy tűnik, ismeri hajlamunkat, hogy a részletekbe belefeledkezve szemünk elől veszítsük a lényeget.

Az Advent mindnyájunk számára annak ideje, hogy újra felfedezzük az élet és a hit lényegét.

+ Pierbattista

Urunk, Jézus Krisztus, várjuk eljöveteled,
várjuk a békét,
mert annyi békétlenség van kívül a világban
és bent a szívünkben!
Várjuk eljöveteled,
mert az igazságra éhezünk,
és annyi igazságtalanság sujtja a népeket
és az embereket!
Várjuk eljöveteled,
mert szomjazzuk a szabadságot,
és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk.
Add vissza reménységünket,
amit elveszítettünk.
Add meg újra a szeretetet azoknak,
akik hideg idegenséggel viselkednek egymással szemben.
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömöt
megtapasztalhassuk életünkben.
Kérünk, hallgass meg minket.
Ámen.
(Jürgen Moltmann)