Pünkösd (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A húsvéti idő nem fejeződik be a mennybemenetel ünnepével, és Jézusnak, az Atyától küldött Fiúnak a küldetése nem ér véget akkor, amikor a feltámadt Úr visszatér a dicsőségbe. Az üdvösség nem volna teljes, ha főhöz kapcsolódó egész test ne részesedne ebből a hazatérésből, az Istennel szeretetközösségben való életnek ebből a döntő lehetőségéből.

Azonban ahhoz, hogy felmehessünk az Atyához, hogy az életünk eucharisztia lehessen, szükségünk van a Szentlélekre. Ezért végződik a húsvéti idő a Pünkösddel, a Fiú feltámadott élete emberiségnek szóló ajándékával, amely zsengéje és elővételezése lesz bennünk a végső sorsunkat, örökségünket jelentő dicsőséges életnek: a Pünkösddel elkezdődik a mi felmenetelünk az Atyához.

A mai evangélium (Jn 15,26–­27; 16,12–15) a Lélek bennünk véghezvitt művéről mond számunkra valamit. Jézus hosszan beszél tanítványaival szenvedése előtt, és egyszer csak kijelenti, hogy még sok mondanivalója van; de hozzáteszi, hogy a tanítványok még nem tudnák elviselni annak súlyát (Jn 16,12).

Van valami, amit a tanítványok egyedül nem tehetnek meg: Jézus szavainak olyan súlya, olyan nagysága, olyan mélysége van, hogy a tanítványokban nincs meg annak a képessége, lehetősége, hogy hordozzák, befogadják és éljék azt.

Végig az evangéliumokban, és még inkább Szent Pál leveleiben, itt-ott megtaláljuk azt a kifejezést, amely a tanítványok és az emberiség teljes tehetetlenségét mondja ki: önmagukban nem képesek, nincs erejük. „Nélkülem semmit sem tehettek” – mondja Jézus néhány verssel a mai evangélium előtt (Jn 15,5).

Mit nem tehet az ember egyedül?

Az ember egyedül nem tudja befogadni Isten ajándékát, mert az ajándék olyan nagy, olyan „súlyos”, hogy nagyobb szív kell hozzá. Van valami „túl sok”, valami több az életben, amit az Úr nekünk akar ajándékozni, de amit mi, egyedül, nem tudunk befogadni. Ez az ember nagy drámája.

Magányában az ember találhat különféle megoldásokat erre a drámára: megelégedhet egy középszerű élettel, ami alulmúlja azt, amire meghívást kapott; bízhat a saját erejében, javaiban, és keresheti önmagában az életet; betöltheti az ürességet azzal, amit birtokol; vagy reményét vesztheti. Ezek mind zsákutcák. Van valami, amit nem érhetünk el pusztán az eszünkkel, a vagyonunkkal, sem hatalommal, erővel.

A Szentlélek pontosan az, Aki képessé tesz minket az Isten ajándékához méltó életre; képessé tesz minket erre a „túl sokra”, erre a többre. Odaér, ahová mi egyedül nem tudunk. Ezt pedig belülről teszi: nem rak ránk további terhet, nem kíván tőlünk még több erőfeszítést. Elvezet minket az igazsághoz, ami az evangéliumban soha nem egy eszme, hanem mindig egy személy. Az igazság az evangéliumban nem más, mint az az ingyenes szeretet, amely egyesíti az Atyát és a Fiút, amelybe mi is meghívást kaptunk, hogy ingyen belépjünk ebbe a szeretetbe.

A Szentlélek vezet el minket ehhez az igazsághoz, mert Ő maga ez az igazság, Ő a par excellence ajándék. Hogy részesei legyünk ennek az ajándéknak, annak talán egyetlen feltétele van: hogy szegények legyünk.

A Szentlélek előtt megnyíló szegénység ikonját a mai evangélium záróverseiben találjuk, ahol Jézus a szentháromságos életstílusról beszél: a Lélek nem önmagától szól, hanem hirdeti mindazt, amit hallott, semmit sem tartva meg önmagának; a Fiúnak semmije sincs önmagától, csak az, amit az Atya neki adott; az Atya pedig semmit sem tart meg önmagának, mert mindent a Fiúnak ad, és mindent odaad a Fiúban (Jn 16,13–15).

Számunkra tehát az a kérdés, hogy belépünk-e egy új létezésnek abba a látásmódjába, amelyben a kapott ajándékból élünk, és tanuljuk a mindent odaajándékozást.

Ez a Szentlélek műve bennünk, aki egyenlővé tesz minket a Fiúval, és Atya iránti bizalmában, Atyára hagyatkozásában teljessé teszi életünket.

+ Pierbattista

Frodította: dr. Sz.Gy.