Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Jn 15,26–27; 16,12–15)

A mai pünkösdvasárnapi evangéliumi szakaszban (Jn 15,26–27; 16,12–15) Jézus a Szentlélek működéséről beszél, arról, hogy hogyan cselekszik bennünk és értünk. Jézus a „Paraklétosz” kifejezéssel nevezi meg a Lelket (Jn 15,26), és fontos, hogy jól értsük ennek a szónak a jelentését. A paraklétosz azt jelenti, „akit hívnak, hogy jöjjön közel”, ez pedig egy jogi kifejezés, mely olyan alakot jelöl, aki az ókorban perekben közreműködött, és fontos szerepet játszott a vádlott javára. Az ókori jogi eljárásokban tulajdonképpen nem volt lehetséges, hogy valaki a vádlott helyett beszéljen, védje őt úgy, ahogyan ez manapság történik. A vádlottnak egyedül kellett védekeznie.

Azonban lehetett valaki, pontosan egy paraklétosz, akiben bízott, akit közel hívott magához, aki sugallta, hogy milyen szavakat szóljon, aki támogatta, kísérte őt.

Nem cselekedett helyette, hanem vele volt.

Nos, Jézus a Lélekről úgy beszél, mint egy paraklétoszról, mint olyasvalakiről, aki közel jön és szól hozzánk.

Nem jelentéktelen dolgokat mond nekünk, hanem olyan szavakat, amelyek az üdvösségünkkel kapcsolatosak.

Valójában a mai evangélium összes további része ezt a tényt járja körül. Azt a tényt, hogy a Lélek szól hozzánk, és azt, hogy mit akar nekünk mondani.

Az első dolog, hogy a Paraklétosz nem önmagáról beszél (Jn 15,26) és nem önmagától szól (Jn 16,13): mindkét vonás alapvető.

Ha szeretünk valakit, a szeretett személyről beszélünk, nem önmagunkról.

És ha tisztelünk valakit, elsajátítjuk szavait, átvesszük és használjuk azokat, mert sajátunknak érezzük, mert igaznak és szépnek tartjuk azokat, mert fontosnak tűnik számunkra, hogy mások is hallják.

Pontosan ezt teszi a Lélek: Jézusról beszél nekünk, megismételteti velünk Jézus szavait, amelyeket elsőként Ő maga hallott.

Nem fundál ki semmit, nem rögtönöz, nem hiszi, hogy fontosabb mondanivalója van: tudja, hogy Jézus a végső és végérvényes Ige, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy üdvözüljünk, és egyszerűen csak erre emlékeztet, újra elmondja ott, azok között az olykor fárasztó és nehéz körülmények között, amelyek között élünk, és ahol annak a veszélye fenyeget bennünket, hogy elfelejtjük.

Ezért, mivel nem a magáét mondja, hanem azt, amit Ő maga hallott, Ő az igazság Lelke (Jn 16,13).

A Paraklétosz tehát ezt teszi velünk: folyamatosan sugallja nekünk, mindig újra elismételi számunkra életünk igazságát, ami a Húsvét, vagyis Jézus, vagyis Isten végtelen és örök szeretete irántunk.

Óvatosnak kell azonban lennünk, mert Jézus számára az igazság nem valami, amit tudni kell, hanem egy életforma, egy új élet. A 13. versben ugyanis Jézus nem azt mondja tanítványainak, hogy a Lélek az igazságra, hanem azt, hogy a teljes igazságra vezeti el őket. Jelentéktelen részletnek tűnik, de nem így van.

Nem arról van szó, hogy többet tudjunk, hanem hogy megértsünk valamit, amit korábban nem tudtunk megérteni. Ha korábban nem voltunk képesek elviselni ennek a súlyát (Jn 16,12), az nemcsak azért van, mert meghaladta az értelmi képességünket, hanem azért is, mert ez más életforma, más gondolkodásmód és másfajta szeretet.

Azáltal, hogy Krisztusról beszél nekünk, hogy tanúságot tesz róla bennünk, a Lélek megajándékoz vele minket, alakítja bennünk: közli velünk, vagyis felajánlja nekünk, mint életlehetőséget, élteti bennünk.

A másik hangsúly, amit Jézus a Lélek szavainak ad, az az, hogy a jövőbeni dolgokat hirdeti (Jn 16,13). Mit jelent ez? Talán azt, hogy a Lélek előre tudatja velünk, hogyan történnek a dolgok, hogy megjósolhatjuk a jövőt?

Nyilvánvalóan nem.

A jövendő dolgok ismerete azt jelenti, hogy rendelkezünk az élet mélyreható intelligenciájával, olyan bölcsességgel, amely a hitből születik és ismeri a történelem értelmét, és tudja azt, hogy a történelem milyen irányt vett Krisztus Húsvétjával.

A jövendő dolgok, amelyek felé haladunk, amikor engedjük, hogy a Lélek vezessen bennünket, Krisztus teljes és végleges győzelmét jelentik a felett, ami megkeseríti az ember életét. Ha néha, vagy akár sokszor nem is tűnik úgy, de mi a felé a jövő felé haladunk, amely valamilyen módon már jelen van közöttünk.

És még inkább jelen van, ha mi is tanúságot teszünk (Jn 15,26) Jézusról, éppen úgy, ahogyan a Lélek teszi azt bennünk és értünk: Pünkösdkor tehát megszületik az Egyház, a testvérek közössége, akik a keresztre feszített és feltámadott Úr tanúi egymás számára.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.