Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangélium szakaszban (Lk 2,41–52) különböző keresések keresztezik egymást.

Egyrészt ott van Jézus, aki az Atyát keresi. Ez a keresés elsőbbséget élvező, alapvető keresés, amint maga Jézus mondja Máriának és Józsefnek: Atyám dolgaival kell törődnöm (Lk 2,49). Vagyis az immár tizenkét éves, tehát Izrael Törvénye értelmében felnőtt Jézus keres: keresi saját identitását, küldetését, élete értelmét, és mindezt az Atyával való kapcsolat keretein belül teszi; ezt a kapcsolatot keresi mindenekfelett, ezért minden más viszonylagossá és másodlagossá válik.

Azonban ahhoz, hogy ez a kapcsolat létrejöhessen, Jézusnak el kell válnia, el kell szakadnia: elsősorban a családtól, ezért nem csatlakozik a Názáretbe visszatérő karavánhoz, és úgy dönt, hogy Jeruzsálemben marad, egyedül.

A családdal együtt azután Jézus maga mögött hagyja szokások egész sorát: szokás volt (Lk 2,42), hogy egy zsidó felmenjen Jeruzsálembe a legfontosabb ünnepekre, majd mindenki visszatérjen a maga otthonába, saját foglalatosságaihoz. Jézus azonban Jeruzsálemben marad (Lk 2,43), és semmit nem mond hozzátartozóinak, mert nem rájuk hivatkozik, nem nekik engedelmeskedik. Felnőtt és Atyjának engedelmeskedik.

Ez annyira nyilvánvaló és magától értetődő számára, hogy meglepi, hogy mások nem értik, hogy mások számára ez nem így van: nem azért válik felnőtté valaki, hogy engedelmeskedjen az Atyának?

Egyebek között Lukács evangéliumában ezek Jézus első szavai. Lényeges, hogy az Atya visszatér Jézus utolsó szavaiban is, amikor a kereszten egészen, teljes bizalommal és engedelmességgel átadja önmagát Neki (Lk 23,46). Az Atya tehát keretezi Lukács evangéliumát, mely – mint tudjuk – egy hosszú példázat Jézus Jeruzsálem felé tartó útjáról. De még inkább példázata ez az egész emberiség útjának, amely eltévelyedésének helyeiről visszavezet az Atyához, a vele való, egész életet megalapozó kapcsolathoz.

Jézus keresése mellett ott van Mária és József keresése, akik őt, Jézust keresik.

Az előbbinél aggodalmasabb keresés, mert míg Jézus jól tudja, hogy hol kezdje a keresést, tudniillik az Atya házában, ami a Templom, addig szülei rossz helyen kezdik őt keresni, ezért nem találják meg (Lk 2,45).

Rokonok és ismerősök között keresik, de Jézus nem lehet ott: ezek régi kötelékek, amelyeken Jézus már túl van.

Az evangélium végén hasonló jelenettel találkozunk: az asszonyok a sírhoz mennek, hogy megkenjék Jézus testét, ám egy angyal azt mondja nekik, hogy Jézus többé nincs ott (Lk 24,1–12). Többé nincs a halálban, már azon túl, az Atya házában van, tehát hasztalan Jézust a sírban keresni, mert ott többé nem lehet őt megtalálni.

Keresztülment azon, ami egy kötelező lépés volt, de nem maradhatott ott.

Így van ez családjában, népe dolgaiban is: átment, de nem maradt ott.

Egyetlen hely van, ahol Jézus ottmarad, és ez az Atya.

Ott, az Atya házában nyilvánvalóan jól érzi magát, mint valamiben, ami számára nagyon ismerős: tehát nyugodtan leül (Lk 2,46) a Templomban a tanítók és mesterek között, és három dolgot tesz: hallgat, kérdez és válaszol (Lk 2,46–47).

Mindenekelőtt hallgat, ami minden gyermek alapvető magatartása, minden bölcsesség kezdete, az érettség jele.

Azután kérdez, vagyis Jézus keres, ismerni vágyik. Nem úgy indul, hogy mindent tud, mindent természetesnek vesz. Ez szintén az érettség jele.

Majd pedig válaszol, és válaszai csodálkozást keltenek, ahogyan csodálkozást vált ki az a válasz is, amelyet Jézus szüleinek ad.

Honnan ered ez a csodálkozás? Talán éppen az Atya ébreszti és az a kivételes kapcsolat, amely Jézust hozzá fűzi.

Csodálkozást kelt, hogy e fiú érzéseinek és cselekedeteinek egyetlen kritériuma egy olyan Isten, akit „Atyámnak” nevez.

Az evangéliumi szakasz vége is valamiképpen meglep, csodálkozást kelt (Lk 2,51), mert ez után az elszakadás után, ez után az újdonság után Jézus visszamegy Názáretbe övéivel és úgy tűnik, minden visszatér pontosan úgy, ahogyan korábban volt: Jézus engedelmeskedik Máriának és Józsefnek. Valójában nem is lehetne másként, mert az Atyának való engedelmesség nem vezet más úton, mint az élet, a történelem és azon emberek iránti engedelmesség, akikre rá vagyunk bízva.

Ott pedig, ahol ez megtörténik, az út mindig a növekedés útja (Lk 2,52).

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.