Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mt 28,16–20)

A Szentháromság ezen ünnepén Máté evangéliumának utolsó verseit hallgatjuk (Mt 28,16–20): a Feltámadott találkozása ez tanítványaival, az egyetlen találkozás, amelyet az evangélista elbeszél. Egy találkozás, amely egyidejűleg misszióba küldés, az a megbízatás, amellyel Jézus elküldi tanítványait, hogy mindenhová vigyék el az Ország hírét.

Mivel záró szakasz, így ennek az evangéliumnak számos központi eleméről is összefoglalást ad, amelyek közül ma néhánynál elidőzünk.

Az első elem egy fontos igéből adódik, amelyet Máté evangélista 57 alkalommal használ. Ez a közeledik, odamegy ige (Mt 28,18): a tanítványok megérkeznek Galileába, ahová Jézus az asszonyok szava által találkozóra hívta őket (Mt 28,10), ám Jézus megy oda hozzájuk, nem fordítva.

Valójában Galilea az a hely, ahol Jézus egyszer már járt, ahol először közeledett az életükhöz, ahol meglátta és meghívta őket. Feltámadása után pedig Jézus lényegében folytatja ezt, közeledik, találkozik, kapcsolatot teremt.

Jézus életével és halálával kinyilatkoztatta ezt, kinyilatkoztatta egy közeledő Isten Arcát. Egy olyan Istent, aki nem marad távol az életünktől, nem szenvtelen, hanem önmagát tette kockára, közeledett.

A Húsvét nem törte meg a közeledésnek ezt az útját, sőt éppen ellenkezőleg, örökre lehetővé tette mindenki számára olyannyira, hogy Isten neve is erről a közelségről vall: a Kivonulás könyvében Isten Mózesnek az „Én vagyok” névvel nyilatkoztatta ki önmagát (Kiv 3,14). Jézus viszont itt, Máté evangéliuma végén kiegészíti ezt a Nevet, végérvényesen kinyilatkoztatja, és azt mondja, hogy ez a Név az „Én veletek vagyok” (Mt 28,20). Belekerültünk Isten nevébe, az Ő részei vagyunk, mintha Ő nem tudna többé létezni nélkülünk.

És ez nem néhány napra, nem egy bizonyos időre szól, hanem örökre, minden napra a világ végezetéig. Azt mondja ezzel, hogy a történelemnek nincs olyan pillanata, még a legsötétebb és legszörnyűbb sem, amelyben Ő ne lenne velünk, ne jönne oda, hogy velünk együtt hordozza az élet terhét, hogy megnyissa a remény útját.

Ez a záró szakasz tehát valami nagyon fontosat mond el arról, hogy kicsoda Isten, és arról, hogy ez az Isten hogyan nyilatkoztatta ki önmagát az Úr Jézus személyében.

Ám nem csak ezt. Elmond valamit a tanítványok közösségéről is, és még valamit az egész emberiségről.

A tanítványok közössége, amely Galileába érkezik, akikhez Jézus odamegy, nagyon sajátos közösség, mert egy hiányos és sebzett közösség.

A tanítványok többé már nincsenek tizenketten, csak tizenegyen (Mt 28,16), nemcsak azért, mert egyikük áruló lett és eltávolodott, hanem azért is, mert az ő hiánya mindenkit emlékeztett arra, hogy valamiképpen mindnyájan árulók, egyedül hagyták Mesterüket a próbatétel idején.

Mi több, Máté pontosítja, hogy ez a közösség telve van kételyekkel (Mt 28,17), és küzd, hogy felismerje Urát.

A tanítványok közössége tökéletlen közösség, és mindig az is marad.

Ám ez nem akadályozza meg az Urat abban, hogy elküldje őket minden emberhez, mert nem önmagát kell a közösségnek hirdetnie, saját tökéletességét és tökéletlenségét, hanem egyedül azt, amit Jézus tett, vagyis közeledni: Jézus elküldi őket, hogy menjenek el az emberek közé (Mt 28,19). Nem azt kell várniuk, hogy az emberek menjenek oda hozzájuk, hanem nekik kell azoknak lenniük, akik megteszik az első lépést, éppen úgy, ahogyan az Úr tette velük.

Ennek az igehirdetésnek a címzettje minden nép (Mt 28,19), mert minden nép várja az Úrral való találkozást. Egy olyan találkozást, amit senki nem tud önmagának egyedül megadni, mint ahogy senki sem tud egyedül szeretetet adni önmagának, a szeretet csak nekünk ajándékozott lehet.

A személyek közötti találkozás, az egymáshoz közeledés az a hely, amelyen keresztül belemerülünk az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevébe, és amelyen keresztül a Feltámadt Úr tanítványaivá válunk, vagyis olyan személyekké, akik lassacskán, nap nap után megtanuljuk megízleni az Ő szeretetét, megtanulunk abban élni.

+ Pierbattista

Fordította: dr. Sz.Gy.