Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Lk 2,16–21

Néhány napja ünnepeltük az Úr születését, és megemlékeztünk a történelemnek arról az eseményéről, amelyben Isten testet öltött.

Ma folytatjuk Karácsony ünneplését, mert ez a születés nem szűnik meg eleven, tevékeny lenni: az Úr születik, növekszik, létezik minden megkeresztelt életében és – titokzatos módon – minden ember életében. Azonban Jézus születése bennünk nem egyik pillanatról a másikra történik: inkább egy hosszú folyamat, amely időt és türelmet kíván, és lassacskán egyre mélyebben áthat bennünket, míg létünk minden területét átjárja.

A mai evangélium bepillantást enged Szűz Mária belső életébe, abba, ahogyan nap, mint nap tanul a neki adatott gyermek titka előtt állni. Lukács evangélista elbeszéli, hogy a pásztorok, miután rátaláltak arra a jelre, amelyről az angyalok beszéltek nekik, „elhíresztelték azt, amit a gyermek felől hallottak” (Lk 2,17). A jelenlevőket lenyűgözte ez a történet: egyszerűen egy olyan gyermek van előttük, mint az összes többi, aki még sok más gyermeknél is bizonytalanabb körülmények között jött a világra. És megtudják, hogy születését égi jelek, csodálatos események kísérték.

A misztérium megelőz bennünket, felülmúl és mindig meglep minket, és valami előre nem láthatót, valami egészen újat, nem azonnal érthetőt foglal magában. A misztérium újdonságával találkozva az evangélista azt mondja, hogy Mária „megőrizte ezeket a dolgokat, és a szívében el-elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19).

Ez kellett legyen az a szokásos mód, ahogyan Mária életében Isten előtt állt: Lukács evangélista a gyermekkor elbeszéléseinek lezárásaként a jeruzsálemi templomban elveszett, majd megtalált tizenkét éves Jézus epizódja után is hasonló kifejezéssel él Máriára vonatkozóan: „Anyja megőrizte ezeket a dolgokat” (Lk 2,51).

Mária a két eset egyikében sem ért meg mindent, ami történt. A jeruzsálemi epizód kapcsán az evangélista határozottan kijelenti: „Mária és József nem értették meg, amit Jézus mondott nekik.” (vö. Lk 2,50). A „megőrzés” pozitív hozzáállást jelöl, egy belső, természetesen töprengő, kérdező magatartást, ám ugyanakkor elfogadását annak, ami éppen történik, akkor is, ha nem minden érthető. A pásztorok a barlanghoz futnak, látnak, tanúságot tesznek, csodálkozást keltenek: ők tudnak, láttak, elbeszélnek.

Mária hallgat.

Mégis az ő története, kapcsolata azzal a Gyermekkel, aki az ő Ura és az ő teste, aki az az Élet, amelynek ő adott életet, már kilenc hónapja tart és már sok próbát kiállt. De még mindig nem tudja „történetté” formálni azt, ami vele történt. Szívében őrzi az angyali üdvözlet magasztosságát, azt az éneket, amely a szívéből fakadt, amikor Erzsébettel találkozott, azt az egyedülálló, váratlan és meglepő pillanatot, amikor először érezte, ahogy a gyermek megmozdul benne. És a népszámlálás híre, szülőházának elhagyása, a rá váró hosszú út, majd a megérkezés Betlehembe, ahol nincs számukra hely, és a szülés a barlangban: megannyi miért, amely szíven üti és töprengésre készteti a názáreti leányt! „Mária megőrizte mindezeket a dolgokat, és szívében el-elgondolkodott rajtuk.” Megőrizni több mint megtartani: hagyni, hogy az idő feltárja, ami történt, engedni, hogy Isten csendjére hallgatva növekedjék a szívbéli megértés.

Mária elfogadja, hogy engedi önmagában élni, helyet találni a fakadó életet, elfogadja azt anélkül, hogy birtokolná. Mária hagyja, hogy ez a fia Isten Fia legyen. Engedi, hogy az élet más legyen, mint amit várt és feltételezett; bizalmat ad azáltal, hogy megmarad az aktív várakozásban az iránt, hogy ez a titok meghozza gyümölcsét, és az az üdvösség gyümölcse lesz.

Megőrizni azt jelenti, hogy emlékezünk anélkül, hogy bármit is elvetnénk abból, ami történik, anélkül, hogy azt gondolnánk, hogy történhet valami, aminek nincs értelme.

Megőrizni azt sugallja számunkra, hogy a hit nem egy pillanatnyi, akár hősi cselekedet, hanem azoknak a szokásos és köznapi hozzáállása, akik kitartóan hiszik, hogy az életben van valami e világit meghaladó. Hogy az élet nem csak az, amit a szemünk lát.

Azt őrizzük meg, ami szívünknél sokkal nagyobb és pillanatnyilag nem érthető; de őrizzük azt is, ami törékeny, és ezért több törődést és odafigyelést igényel. Jézus jelenléte is ilyen: nem birtoklás, nem kézenfekvő válasz, hanem egy kérdés, egy mag, amely csak lassanként bontja ki minden lehetőségét. Ehhez pedig nagy odafigyelésre van szükség. Végül megőrizzük azt, ami nagyon értékes…

Törékeny, mint egy gyermek, értékes, mint egy fiú.

A misztérium előtt tehát többféleképpen lehet állni: lehet tagadni (mint Heródes, aki a misztériumtól megijedve meg akarja ölni Jézust); figyelmen kívül lehet hagyni (mint a nép vezetői és az elöljárók, akik annak hírére, aki Betlehemben születik, nem indulnak el őt megkeresni); meg lehet próbálni megérteni beszorítva abba, amit már ismerünk, bezárva néhány megnyugtató sémába (ezt teszik majd a farizeusok és a nép elöljárói a későbbiekben); el lehet veszíteni az út során; vagy meg lehet őrizni.

A misztérium befogadásának e különböző módjainak képét Jézus később elmondja a magvetőről, a magról és a földről szóló példázatban (Lk 8,4–15). Ott rájövünk majd, hogy a jó talaj nem azért jó, mert jobb, mint a többi, hanem azért, mert képes megőrizni. Az alázatos mindennapi kitartás az, ami lehetővé teszi, hogy a mag meghaljon és megszülessen, gyümölcsöt teremjen.

A megőrzés biztos módja a visszaadás: a megőrzés nem egyenlő az elrejtéssel (mint a földbe rejtett talentum); még csak azzal sem egyenlő, hogy szorosan magunknál tartjuk. A megőrzéshez paradox módon adni és megosztani kell. Csak így léphetünk be az ajándékozásnak abba a perspektívájába, amely végül lehetővé teszi, hogy belépjünk a misztériumba, és megértsük azt nem pusztán az értelem erőfeszítésével, hanem egy olyan élettel, amely maga is misztériummá válik.

Az előttünk álló év kétség kívül egy misztérium hordozója.

És rajtunk múlik, hogy megtanuljuk-e megőrizni úgy, ahogy Mária tette fiával, várva, hogy minden esemény feltárja és beteljesítse számunkra az élet és az üdvösség titkát, amelyet hordoz.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.