Virágvasárnap (B év)

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az idei nagyböjtben az Ige egy út nyomát jelölte ki számunkra.

Olyan utat, amely „felborítja” istenképünket (Jn 2,13–25); amely azután oda vezetett, hogy felemeljük tekintetünket azért, hogy meggyógyulhassunk halálos betegségünkből (Jn 3,14–21); és amely végül múlt vasárnap újra felébresztette bennünk a vonzást az Úr Jézus felé, alázatának és felemeltetésének misztériuma iránt (Jn 12,20–33).

Immár a nagyböjt végén járunk, és ma látjuk Jézust, amint bevonul Jeruzsálembe, ahol minden beteljesedik.

Ez az egyetlen eucharisztikus ünneplés, amikor két evangéliumi szakaszt olvasunk: elolvassuk az elbeszélést arról, hogy Jézus belép Jeruzsálembe, majd pedig elolvassuk a Passiót.

Ezt a tényt tekinthetjük úgy, mint annak megfontolása, amit ma ünneplünk. Számunkra, akik – hasonlóan a múlt vasárnapi görögökhöz – felmegyünk Jeruzsálembe az ünnepre, és látni szeretnénk Jézust, a liturgia mindkét szakaszt felkínálja, pontosan úgy, ahogyan Jézus a görögöknek beszélt szenvedésének és dicsőségének misztériumáról.

Nem olvashatjuk Jézus belépését a szent városba anélkül, hogy azt ne egészítené ki és világítaná meg a Húsvét elbeszélése, és viszont. Ez azt jelenti, hogy Jézus nem úgy vonul be, mint akármelyik király vagy győztes. Az ő dicsősége nem olyan, mint a föld hatalmasaié. Az ő dicsősége egy olyan királyé, aki odaadja életét, aki a végsőkig szereti övéit, aki semmiben nem kíméli magát. Olyan király, aki övéiért elfogad egy méltatlan halált azzal a meggyőződéssel, hogy ez az igazi nagyság, az igazi erő, ami megváltoztatja az életet, ami békét hoz.

Jézus az Izrael által várt Messiásként vonul be Jeruzsálembe. Csikón lovagolva vonul be, sokan mennek, hogy találkozzanak vele, és annak ismerik fel, akit vártak: „Sokan az útra terítették ruhájukat, mások meg a fákról vagdalt lombokat. Akik előtte mentek és akik követték, így kiáltoztak: »Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa, mely íme, eljön! Hozsanna a magasságban!«” (Mk 11,8–10)

De ki az a Messiás, akit nemzedékek óta vár a szövetség népe?

Izrael meghívásban részesült, hogy sajátos kapcsolatban legyen az Úrral. A bibliai történelem során három személytípus különösen is megtestesítette ezt a meghívást, és segítette Izraelt, hogy egyre meghittebb és mélyebb módon élje azt. A királyokról, papokról és prófétákról van szó.

A királyt azért nevezték ki, hogy a nép számára biztonságot és békét, jólétet és igazságot garantáljon: azt, „ami jó az Úr szemében” (vö. 1Kir 15,5). Ezért a királynak mindenekelőtt félnie kellett az Urat, és önmagát nem helyezni az ő helyébe: tehát az egyetlen igazi Király mindig az Úr.

A papok megbízása arra szólt, hogy a kultusszal törődve „gondozzák” az Isten és ember közötti kapcsolatot: tökéletes áldozatok bemutatása révén a pap megjelent Isten előtt, és elnyerte a nép számára Isten áldását és megbocsátását, a Szövetség megújítását.

Végül a próféták Isten akaratának aktualizáló értelmezői voltak, egy másfajta bölcsesség tanúi, Istentől teljesen megragadott, általában meg nem értett, gyakran vértanúvá lett személyek.

Nem véletlen, hogy válságos pillanatokban éppen ezek az alakok kudarcot vallanak, és emberek javát szolgáló szerepüket vesztik. Dániel prófétától látunk erre példát, aki a tüzes kemence mélyéről megvallja vétkét, majd hozzáteszi: „Nincs most sem fejedelmünk, sem prófétánk, sem vezérünk, sem egészen elégő-, sem vágó-, sem hála-, sem illatáldozatunk, sem hely a zsengeáldozatok számára előtted, hogy elnyerhessük irgalmadat” (Dán 3,38). Eltűntek az Izrael identitásának alapjainál álló alakok, és ez a teljes katasztrófa.

Mégis, Jézus idejében a nép számára világos volt, hogy csak a Messiás töltheti be teljesen azt a hivatást, amelynek minden király, minden próféta és minden pap csak előfutára és előképe volt: a Messiással új korszak veszi kezdetét, amelyben Isten igazságossága betölti a földet; amelyben az Isten és az ember közötti szövetség tökéletes és repedések nélküli lesz; amelyben mindenki szent lesz.

Így lép be Jézus Jeruzsálembe.

Mint az igazi Király, aki szelíden érkezik, hogy elhozza a békét, aki egészen odaadja magát népéért. Nem egy gőgös király, hanem szelíd és alázatos, aki csak azért jön, hogy üdvözítsen.

Mint az igazi pap, akivel az új kultusz veszi kezdetét, az új és örök szövetség, aki nem állatokat mutat be áldozatul, hanem önmagát áldozza fel a kereszt oltárán.

És végül úgy érkezik, mint az igazi próféta, aki mindig meghallgatja és ismeri az Atya akaratát; aki egy egészen más logikát hirdet, ami balgaság azoknak, akik nem hisznek, azonban élet mindazoknak, akik neki engedelmeskednek. Egy ugyancsak meg nem értett és vértanúvá lett, ártatlan és feláldozott próféta.

A prófécia és a várakozás Jézusban teljesednek be, és Benne mindenkinek szóló ígéretté válnak: mert az a meghívás, hogy királyok, próféták és papok legyünk a szeretetben megvalósuló teljes életre szóló meghívás, és ez mindenki hivatása.

Annak az új népnek a hivatása, amely a kereszt lábánál születik, ahol a felemelt Messiás mindent magához vonz (Jn 12,32).

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.