A DERŰ EREJE

Orbán Imre, Márk atya július elsején 79 éves korában meghalt. Fohászkodok, köszönetet mondok Márk Atyáért. Imádságomba emlékek kúsznak be: a találkozásaink, meg a róla szóló történetek. Ezekből derű árad, többségük olyan hahotára fakaszt, hogy a könnyem is kicsordul. S mostantól, hogy Márk meghalt, ezek mind még sírni valóbban gyönyörűek.

Márk atyával először pasaréti ministránsként, hittanosként találkoztam. Az első, amire rácsodálkoztam, hogy van itt egy gyerek, akinek az arca fáradhatatlanul, szünet nélkül a legszélesebb mosolyra áll rá. Ezt hogy csinálja? El sem tudtam képzelni, hogy ezt a derűt valami is képes lenne megzavarni. Őrzök egy fényképet, amelyen egy gimnazista fiú fürdőnadrágban, fülig érő mosollyal az arcán, ül a vasúti sínen, a távolba néz, teljes lelki nyugalommal, mintha a mozdonyt várná, és biztos abban, hogy itt nem lesz baj, nem lesz szerencsétlenség. A mosolya maga lefékezi majd a felé száguldó mozdonyt, a masinisztának ehhez alig kell besegítenie. A fényképen amúgy az Orbán Imi látható, tizenévesen, de a fénykép mondandója ma is érvényes: „Mit féltek kicsinyhitűek?” (Mt 8,26). Ezt Márk atya egész életével üzente.

Egyáltalán, tud-e olyan szerencsétlenség történni, melynek következtében Orbán Imi, Márk atya arcáról lefagy a mosoly? A pasaréti fiatalok, fiúk és lányok táborba mennek. Mindjárt az elején szerencsétlenség történik. Orbán Imi vadonatúj barna nadrágja nem él túl egy sziklamászást, és mint a Jeruzsálemi templom kárpitja, kettéreped. Totál kár, így nem lehet továbbmenni. Mindenki szörnyülködik, sajnálkozik, egyetlen egy embert kivéve, a nadrág tulajdonosát: ő fetreng a röhögéstől. Majd, mint a leendő politechnika tanárhoz illik, praktikus kérdéseket intéz a társasághoz: tű, cérna, kinél? Vannak jelentkezők. A nadrág lekerül. Erre már a mi Imink nemcsak szólóban hahotázik, mindenki vele, teljes a kórus. Miért is sírnának, ahol tű van, és cérna van, ott remény is van. De a komédia fokozódik. Kiderül, hogy cérnából csak hófehér van a sötétbarna nadrághoz. Erre már a fák is hasadoznak a kacajtól. Nevethetnek, de a lényeg mégis csak az, hogy a művelet sikerül, a függöny bevarrva, a belátás kizárva. Pihenésre persze még nincs lehetőség. Az esztétikumra is kell adni. A fehér cérna ugyanis úgy virít a barna nadrágon, mint őzikék hátsója az őszi erdőben. Van megoldás: a testvériség apraja, nagyja sarat gyűjt, hoz, tapaszt, hogy megszüntesse a varrás virító fehérségét. Az eredményről nem kell írnom… A vinnyogó, zokogó nevetés a csúcson, többeknek már vizes borogatásra van szüksége, de végül mindenki túléli.

Orbán Imi úgy belopja a pasaréti ferences templom hittanosainak, a nagy-bandának, a Dózi-társaságnak a szívébe magát, hogy hamarosan e banda „csúcsvezetősége”, a géniuszok tanácsa, géniusz jelöltté avatja. A naggyá válásnak, a csúcsra jutásnak, a géniuszavatásnak az gördít akadályt, hogy Imi kisebb testvér, ferences lesz, a Márk nevet kapja, megkezdi a novíciátot. Orbán Márk testvér ragyog az örömtől, miközben a szép lányok bizony sírnak. Dalolhatja nekik akárki: „szép lányok ne sírjatok”, bizony ők csak rínak. Mi lesz velünk? Hol találunk olyan fiút, aki egyszerre kedves is, udvarias is, csupa szolgálatkészség, a tábori konyha mesterszakácsa és a lényeg: a házibulik királya. Azokat is táncra hívja, akiket amúgy senki, és úgy ropja, ahogy senki. Aztán lassan a lányok is megvigasztalódnak, már csak az egyik szemük sír, a másik már nevet, mert látják Márk örömét, s hogy mennyi ember örömére van, a Vigasztalónak eljegyzetten mennyi vigasztalhatatlant képes megvigasztalni.

A múlt nyáron majdnem én is vigasztalhatatlan lettem, ugyanis 95 éves korában meghalt a lelki vezetőm, a gyóntatom, a mindig derűs, csupa szív Holló István atya. Így is lehet elárvulni. Ebben a félárva állapotomban futok össze az esztergomi rendház folyosóján Márk atyával. Első kérdése, hogy miben segíthet. Azonnal rávágom: légy szíves gyóntass meg. Amint kimondtam, már nyitja az ajtót, emeli is áldásra a kezét, s aztán a feloldozásra: a legnagyobb vigasztalásomra.

Feltámadt Jézus, irgalmas Jézus, légy a Márk Atya határtalan öröme, vigasztalása!