Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

A mai evangélium önmagában egy nagyon egyszerű, minden izraelita család életében  köznapi eseményt beszél el: Mózes törvényének engedelmeskedve az anya tisztulásának napjai után minden gyermeket felvittek a templomba, felajánlották őt az Úrnak, és helyettesítő áldozatként két galambot áldoztak fel.

Jézus esetében azonban ez a történés valamiképpen kinyílik élete értelmének horizontja felé: ez az egyszerű esemény a kinyilatkoztatás fontos pillanatává válik.

A „kinyitás” művét két jámbor izraeita, egy férfi és egy nő viszi véghez, akikkel kapcsolatban az evangélium néhány olyan utalást tesz, melyek alapján két idős emberre gondolhatunk, akik éveken át növekvő meghittséget ápoltak az Úrral: háromszor hangzik el (Lk 2,25.26.27), hogy Simeon Szentlélektől ihletett és vezetett személy volt, Annáról pedig azt olvassuk, hogy „soha nem hagyta el a templomot, éjjel-nappal Istennek szolgált böjtölve és imádkozva” (Lk 2,37).

Ez a meghitt kapcsolat az Úrral, ez a várakozás Rá az élet egyetlen olyan vonatkozása, amely képessé teszi őket, hogy felismerjék az Urat, amikor érkezik: ott, ahol mindenki egy átlagos gyermeket lát, ők képesek ezen túllátni. Amint a Lélek leszállt Máriára, hogy benne Jézus megfoganjon (Lk 1,35), úgy most is a Lélek teszi képessé ezt a két idős embert, hogy fogadják és felismerjék őt.

Fogadják és felismerik őt, és mindketten Róla beszélnek, meglepő és új dolgokat mondanak Róla, néhány olyan elképzelhetetlen vonást, amelyek Jézus életének összegzését jelentik.

Mit mondanak?

Az első meglepő dolog, amit Simeon mond, hogy ez a gyermek lesz az Izrael által várt üdvösség, de nem csak Izrael számára. Amit Simeon saját szemével lát a hosszú várakozás és egy egész élet értelmének betöltése után, olyan világosság, amely minden nemzetnek feltárul (Lk 2,31–32): Izrael üdvösségét várta és most az emberiség üdvösségét látja.

Ez az Isten nem csak valaki Istene, nem olyan Isten, aki megszabadít egy népet és egy másikat büntet.

Nem csak azok Istene lesz, akik megérdemlik vagy akik már várták őt.

Nem: ez az Isten valóban mindenki Istene, senki nincs kirekesztve, ezért ez mindenki számára a vigasztalás, az élet, az üdvösség, a béke Igéje. Olyan Isten, aki emberré lesz, és mint ember, osztozik minden ember életében és megvilágítja minden ember életét.

Ez az egyetemes „nyitás”, amely itt egy pillanatra megtörténik, mint egy pillantás Simeon távlataiba, valójában Jézus, az evangélium és az egész egyház hosszú útja lesz egészen napjainkig.

Kezdetben maga Jézus is annak tudatában volt, hogy nem másért küldetett, mint Izrael házának elveszett juhaiért (vö. Mk 7,25köv.), és azt mondta apostolainak, hogy hasonlóképpen tegyenek (Mt 10,6). Később azonban lépésről lépésre szabadítása minden határt felülmúl, és feltámadása után minden nemzethez küldi övéit (Mt 28,19–20); az Apostolok Cselekedeteinek végén pedig Pálnak a római zsidókhoz intézett szavai szinte visszhangozzák Simeon szavait: „Tudjátok meg hát, hogy Istennek ez az üdvössége a nemzeteknek küldetett” (ApCsel 28,28).

Simeon azonban egy másik magyon fontos dolgot is mond, azt, hogy ennek a Messiásnak a küldetése nehéz és ellenállást keltő lesz, éppen saját népe körében.

Három súlyos szóval fejezi ezt ki: ő bukásra és feltámadásra lesz, ellentmondás jele lesz (Lk 2,34): útja az emberek között nem lesz fájdalommentes séta, senkit nem hagy közösmbösen.  Ahová ez a világosság elér, lecsupaszítja a szíveket, leleplezi az az Istentől távoli, evilági logikát, töréseket és megtéréseket okoz, halált és új életet.

Így Izrael várakozása, amely beteljesedett Krisztusban, akit Simeon és Anna karjukba vehettek, új utat nyit egy új várakozás felé: ami arról szól, hogy Simeonnak ez a próféciája hogyan és milyen mértékben ölt formát Jézus életében.

Az egész evangélium az ellentmondásnak ezt a dinamikáját követi, a nyilvános működés kezdetétől, amikor népe körében első üdvözítő szavaira minden honfitársát „düh töltötte el a zsinagógában. Fölkeltek, kihurcolták őt a városból, és fölvitték annak a hegynek az oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák.” (Lk 4,28–29).

Végül Simeon nem csak Jézusról beszél, nem csak a rá váró sorsot fedi fel: kinyilvánít valamit az anyának is, feltárja, hogyan lesz ennek az egyedülálló Messiásnak az anyja.

Simeon végtelenül egyszerű szavakkal tárja fel Máriának ezt a titkot: „neked is” (Lk 2,35): Máriának nem lesznek kiváltságai, nem lesz mentes a hit erőfeszítéseitől, az értetlenség küzdelmeitől, nem nélkülözi a szenvedést és a fájdalmat. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy anyja legyen nemcsak Fiának, hanem minden embernek is, akikkel osztozik a Jézusban való hit fáradtságos és szépséges útjában, aki üdvösség és világosság a nemzetek számára.

+ Pierbattista