Nagycsütörtök az „elfogadásról” szól. Az Oltáriszentség megalapítását ünnepeljük. Az Oltáriszentségben Krisztus rendkívüli intenzitással fogad el bennünket. A zsidók számára már a közös étkezés is a másik elfogadását jelenti, az eggyé válást vele. Ha valakivel együtt étkezem, nem lehet kifogásom ellene. Ugyanabból a kenyérből eszem, ugyanabból a kehelyből iszom, így egy leszek vele. Krisztus átveszi ezt a szimbolikát, de a kenyérben és a borban most már önmagát adja. Ahogy a kenyér eggyé válik azzal, aki megeszi, és a bor teljesen átjárja az ivót, úgy lesz Krisztus egy velünk az Eucharisztiában. Nincs már semmi, amit ne fogadott volna el bennünk. Nagycsütörtökön még egy külön rítusban, a lábmosásban is megjelenítjük mindazt, ami az Eucharisztiában történik. A lábmosással Jézus előre jelzi tanítványainak halálát, amely az Eucharisztiában lesz jelenvaló. A halálban Jézus a lábunkig lehajol, le egészen a porba. A halálban valóban a szolga alakját ölti magára. A halálban rabszolgaként megmossa a lábunkat, lemossa rólunk a szennyet. Most már teljesen tiszták vagyunk. Most már valóban részesedünk benne, közösségben vagyunk vele. A lábmosás szemléletes módon tárja elénk azt, ami minden Eucharisztiában megtörténik, hogy Krisztus bűneinkkel együtt fogad el bennünket, lemossa bűneinket és egészen egyek leszünk Vele. Amikor a testét esszük, egészen a lábunkig hajol le hozzánk és fogad el bennünket.

Részlet Anselm Grün és Michael Reepen bencés atyák Gyógyító egyházi év: az egyházi év mint pszichodráma című könyvéből.