Ma arról beszélünk, Isten hogyan jött el, hogy magáról beszéljen, és mi hogyan utasítjuk el, miközben hallgatjuk őt. Az elutasítás okai egyértelműek: Jézus egy hétköznapi messiás, nem túl látványos, még a megszokott próféta minimális kritériumainak sem felel meg.

Az egyháznak szüksége van próféciákra és prófétákra, kellemetlen és látszólag udvariatlan álláspontokra, hogy életben maradjon az evangélium gyümölcsöző karizmája.

Olyan szép, hogy még ma is vannak a keresztények között olyanok, akik olykor lehetnek szélsőségesek, de mégis csak úgy érzik, hogy az egyházhoz tartoznak, amikor a béke és az igazságosság mellett döntenek, és főleg a keresztényeket hívják következetes, áttetsző életre. Jajj annak, aki kioltja a prófétai szellemet!

Néha az egész egyháznak kellene prófétai jelnek lennie a világban, amikor például (végre!) elutasítjuk az erőszak és a háború minden formáját, még akkor is, ha azokat nemes célok motiválják (egyébként soha nem bizonyul teljes mértékben nemes vállalkozásnak).

Ugyanakkor meg kell különböztetnünk a prófétákat a bajkeverőktől. Minden közösségben van vita, amikor valami prófétait érzünk, minden plébánián, amikor a pap, mondjuk erőteljesen kiáll valami mellett. A prófétáknak is körültekintőeknek kell lenniük, nem szabad az evangélium normái fölé helyezkedniük, ahogy Pál apostol is mondja. A szeretet, amely őszinte és olykor korhol, attól még mindig szeretet.

Paolo Curtaz