Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Hogy el tudjuk fogadni az ajándékot!

Múlt vasárnap Jézus nyilvános működésének kezdetét láttuk úgy, ahogyan Lukács evangéliuma közli, a vigasztalás jelével megpecsételt kezdetet (Lk 4,14–21): a vigasztalás, amelyet a próféták hirdettek, és amelyet minden nép várt, az Úr Jézus életében teljesedik be, létében, melyet az Atya arra szentelt, hogy mindenkihez elvigye a kegyelem hírét.

Ma annak igazolását látjuk, hogy ez a vigasztalás igaz, bizonyos, biztos és mindenkinek szól.

Ez abból a tényből következik, hogy Jézus hajlandó maga megfizetni az árat.

A mai evangéliumi szakasz (Lk 4,21–30), amely közvetlen folytatása a múlt hetinek, a zsinagógai igehirdetésre adott emberi reakciót beszéli el. Jézus Názáretben van, rokonok és ismerősök között, és elsőként számukra hirdeti, hogy Vele beteljesedik Isten ígérete, melyet népe számára adott.

Ám éppen ott Jézus azonnal megtapasztalja az ellenállást és elutasítást. Tehát nem távolról, ellenségektől, pogányoktól, hanem a legközelebb állóktól, övéitől, otthonából.

Úgy tűnik, mintha Jézus azt mondaná, hogy még ez is meg van írva, ez is része a kinyilatkoztatásnak: vagyis titokzatos módon a kegyelem üzenete mindig visszautasítással, ellenállással találkozik, és éppen azok részéről, akik elsőként kapnak meghívást arra, hogy meghallják és elfogadják ezt az üzenetet. A kegyelemnek része a visszautasítottság azért, hogy igazán kegyelem legyen, hogy igazán csak kegyelem legyen, mert a visszautasítás drámai tapasztalata megerősíti, hogy ez a kegyelem mindenkinek szól, és senkit nem kényszerít.

Éppen ott nyer megerősítést, hogy ez a kegyelem megbízható, ahol visszautasítják, mert felülmúlja a visszautasítást, keresztülmegy rajta, ahogyan Jézus keresztülmegy Názáret lakói között, akik körülfogják őt, hogy letaszítsák a hegyről (Lk 4,30). A kegyelem nem a mi elfogadásunktól függ, hanem mindig és mindenkinek adatott. Egyébként nem volna kegyelem.

Egy fontos kérdés, amelyet fel kell tennünk, a visszautasítás okára vonatkozik: Jézus földijei miért nem fogadják el őt? Miért pattan ki azonnal olyan ellenállás, amely egészen odáig megy, hogy meg akarják ölni? Miért válik a csodálkozás ilyen gyorsan értetlenséggé?

Nincs más komoly ok, amely igazolná a názáretiek magatartását, csak a szívnek az a betegsége, amely ellenáll minden lehetséges újdonságnak, minden szépségnek, minden ajándéknak. És az ajándék minél közvetlenebb, minél nagylelkűbb, annál jobban nő a szív elutasítása; mégis, egyedül csak az ennyire ingyenes kegyelem gyógyíthatja ezt a fájdalmat, ezt a betegséget.

A názáretiek, éppúgy, mint a farizeusok és sokan mások az evangéliumban, nem képesek felismerni a Jézus személyében rejlő újdonságot. Szívük be van zárva az újdonság előtt. A messiásra vonatkozó elképzeléseik értékesebbek számukra annál a személynél, aki előttük áll. Így nem teszik lehetővé, hogy a Lélek működjön bennük, hogy egészen új módon lássák meg az életet. Ahhoz, hogy Jézust elfogadjuk, hogy őt a maga igazságában meglássuk, kicsivé, szegénnyé kell lennünk. Nekik hirdetik az örömhírt (Lk 4,18: azért küldettem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek). Ők az evangélium szegényei, akik előítéletek nélkül képesek teret engedni az újdonságnak. A kicsik, a szegények a kiváltságosok, mert ők képesek engedni, hogy meggyógyítottak legyenek, ahogyan Galilea Jézust befogadó falvainak lakói, szemben Názáret lakosságával.

A názáretiek viselkedése megbotránkoztathat bennünket.

Azonban legyünk óvatosak, mert egyszerűen csak arról vall, ami ott él minden ember szívében, a miénkben is; arról beszél, hogy mennyi erőfeszítést kíván, hogy meg tudjuk engedni, hogy boldoggá tegyenek minket. Ezerszer jobban szeretünk kiérdemelni, hódítani, megszerezni, mint ajándékot elfogadni.

Mégis, Jézus ezért jött; azért, hogy meggyógyítsa az Atya szeretetének hinni képtelen embernek ezt a bűnét. Ezért van olyan nagy szükségünk arra, hogy Jézus személyesen fizesse meg azt a kegyelmet, amelyet nekünk ajándékoz, hogy észrevegyük mennyit ér életünk az ő szemében.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.