Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Ma az Egyház Urunk megkeresztelkedésének ünnepét üli, ami a karácsonyi liturgikus időszak zárónapja. Krisztus életének ez az eseménye láthatóan mutatja, hogy a testben való eljövetele a Szentháromság szeretetének fönséges cselekedete. Elmondhatjuk, hogy ettől a pillanattól a Szentháromság teremtő, megváltó és megszentelő cselekedete fokozatosan nyilvánvaló lesz Jézus nyilvános működésében, tanításában, csodáiban, szenvedésében, halálában és feltámadásában. Szent Máté evangéliumában olvassuk: „Jézus pedig megkeresztelkedett. Mihelyt feljött a vízből, íme, megnyílt az ég, és látta Isten Lelkét galamb módjára magára szállni. És íme, hang hallatszott az égből: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!” (Mt 3,16-17)

Ma Epifánia, vagyis az „Úr megjelenésének” ünnepét tartjuk. Az evangélium elmondja, milyen mély alázattal és rejtettséggel jött el Jézus a világba. Szent Máté leírja a bölcsek történetét, akik Keletről érkeznek a csillag nyomán, hogy imádják a zsidók újszülött királyát. Valahányszor ezt a beszámolót halljuk, megdöbbent az éles különbség, amely egyrészt a bölcsek viselkedése, másrészt Heródes és a zsidók magatartása között van. Az evangélium azt mondja, hogy a bölcsek szavait hallva „zavarba jött Heródes és vele egész Jeruzsálem.” (Mt 2,3) Heródes nyugtalan, mert abban, akit a bölcsek kerestek riválist látott maga és gyermekei számára. Másrészt a vének és a Jeruzsálem lakói csodálkoznak, ahelyett, hogy felébrednének a letargiából és gondolnának arra, amit Izajás próféta előre megmondott: „Mert gyermek születik nekünk,fiú adatik nekünk;az uralom az ő vállán lesz,és így fogják hívni nevét:Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten,Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme.” (Iz 9,6)

Miért aggódott Jeruzsálem? Úgy tűnik, az evangélista szándéka az, hogy anticipálja a főpapok és a Főtanács és a nép viselkedését a felnőtt Jézussal szemben. Világos az is, hogy a Szentírás és a messiási próféciák ismerete nem vezet el mindenkit Jézushoz. Eszünkbe jut, hogy Jézus szenvedése előtt sírt Jeruzsálem fölött, mert nem ismerte fel látogatásának idejét (Vö. Lk 19,44). Itt látjuk a történelem egyik válságos pontját: Isten Jézus személyében „övéihez jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,11) Az egész Bibliában ott van az ellenségeskedés, a kétértelműség vagy felszínesség magatartása, amely minden személyt és a „világot” reprezentál, amikor elzárkózik az igazi Isten misztériuma előtt, aki eljött, hogy lefegyverezzen minket a szeretetről szóló tanításával. Jézus a „zsidók királya” (Vö. Jn 18,37) az irgalom és hűség Istene. Ő arra vágyik, hogy szeretetben és igazságban uralkodjék, azt kéri tőlünk, térjünk meg, hagyjuk el a gonosz tetteket és induljunk el a jó úton.

Ebben az értelemben „Jeruzsálem” mindnyájunkat jelképez! Mária, aki hittel fogadta Jézust, segítsen minket, hogy ne zárjuk be szívünket a megváltás evangéliuma előtt. Inkább engedjük, hogy azt meghódítsa és megváltoztassa „Emmanuel”, az Isten, aki eljött, hogy köztünk lakozzon és felajánlja nekünk békéjének és szeretetének ajándékát. (XVI. Benedek pápa)

Jézus emberi családba akart beleszületni és abban kívánt felnőni: Szűz Mária volt az édesanyja, és József olyan volt számára, mint egy atya, akik szeretettel nevelték föl. Jézus családja valóban megérdemli a „szent” jelzőt, mert teljesen elkötelezték magukat Isten akaratának megtételére. Egy oldalról olyan család volt, mint bármely más és így modellje a házastársi szeretetnek, együttműködésnek, áldozatvállalásnak és az isteni gondviselés iránti bizalomnak, a kemény munkának és a szolidaritásnak, vagyis azoknak az értékeknek, amelyek megóvják a családokat és segítik haladásukat. Ugyanakkor egyedi hivatásuk Isten Fiának küldetéséhez kapcsolódott. Pontosan ez a sajátosság mutat egy új horizontot minden családnak, de elsősorban a keresztény családoknak: azt, hogy legyen első Isten akarata és a mennyország, ahova meghívást kaptunk. Ezért ma hálát adunk Istennek, de Szűz Máriának és Szent Józsefnek, akik ily nagy hittel és készséggel működtek együtt az Úr üdvözítő tervében.

XVI. Benedek pápa

„Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” – így hirdetik meg az angyalok Jézus születését. Isten dicsősége beragyogja a mindenséget. Magát Istent jelöli, fenségében, mindenható erejében, szent lénye dinamizmusában. És megmutatkozik ez a dicsőség Isten nagy tetteiben, minden lenyűgöző felvillanásában. Ez a megjelenés látható valóság. A Sínai hegyen az Úr dicsősége láng alakjában jelenik meg, mely az egész hegyet körülveszi (Kiv 24,15 kk.). Ez a dicsőség tölti be később a Templomot is (1Kir 8,10-12). Az idők végén pedig Isten majd egybegyűjt minden népet és nemzetet: eljönnek és meglátják dicsőségét (Iz 66,18-19). Ez az a dicsőség, amely felragyog Krisztus arcán (2Kor 4,6).

Isten fényét kell meglátnunk a betlehemi gyermek egyszerűségében. Az ő ragyogását a kereszthalál világot elborító sötétségében, de a feltámadásban is, mely az utolsó szót mondja ki. Ez a szó pedig örömhír. Minket is Isten jelenlétébe, közelségébe hív. Ez a célja az egyes emberek, a népek és az emberiség életének.

Minden kedves testvérünknek, honlapunkra ellátogatónak áldott karácsonyi ünnepeket kívánnak a gyöngyösi ferences testvérek!

„József  úgy  tett,  ahogy  az  Úr  angyala  megparancsolta neki, és magához vette feleségét” (Mt 1,24). A gyermek, akit Mária hordoz, „a Szentlélektől származik”. Nem kell ebből a kijelentésből  is  arra  következtetnünk,  hogy  József hitvesi szeretetét  szintén  újjáformálta  a  Szentlélek?   Nem   kell-e   arra gondolnunk, hogy Isten szeretete, amely a Szentlélek által árad az  emberek  szívébe  (vö.  Róm  5,5),  a  legtökéletesebb  módon formál  mindenféle  emberi  szeretetet?  Hiszen  egyedülálló módon átalakítja a házastársak hitvesi szeretetét is, miközben elmélyíti  és  felmagasztosítja  benne  mindazt,  ami  emberhez méltó  és  szép,  ami  magában  hordozza  a  kizárólagos önátadásnak,   a   személyek   összetartozásának   és   a Szentháromság misztériuma szerinti, igazi összetartozásnak a jegyeit.

Szent II. János Pál pápa

Gaudete in Domino semper! Örüljetek az Úrban mindenkor! (Fil 4,4). Advent 3. vasárnapján Szent Pál apostol szavaival kezdődik a szentmise, s ezért e napot Gaudete vasárnapnak hívják. Az apostol azért bíztatja a keresztényeket az örömre, mert az Úr jön, s dicsőséges visszatérése bizonyos és nem fog elkésni. Az Egyház is magáévá teszi ezt a meghívást miközben Karácsony ünnepére készül és tekintetét még inkább Betlehemre fordítja. Igen, reménnyel várakozunk, bizonyosak vagyunk Krisztus második eljövetelében, mert már megtapasztaltuk az elsőt. Betlehem misztériuma kinyilatkoztatja nekünk, hogy Isten velünk van, közel van hozzánk és nemcsak térben és időben, hanem közel van hozzánk, mert „Magára vette” emberségünket; vállalta mindazt, ami emberi, azt választotta, hogy mindenben hasonló lesz hozzánk, hogy megszabadítson a bűntől, s hogy olyanok legyünk, mint Ő! A keresztény öröm ebből a bizonyosságból fakad: Isten közel van, velem van, velünk van az örömben és a szomorúságban, betegségben és egészségben, mint barát és hűséges jegyes. És ez az öröm megmarad a megpróbáltatásokban és a szenvedésekben is. Ez nem csak felszínes öröm, hanem az ember mélyében lakozik, ha valaki Istenre hagyatkozik és bízik Benne!

Keresztelő János igaz hitet és jó tetteket prédikált… hogy a kegyelem ereje ragyogjon, az igazság fénye tündököljön, az Istenhez vezető út egyenletes legyen és őszinte gondolatok szülessenek az értelemben, miután halljuk azt a szót, ami a jóra vezérel.

Nagy Szent Gergely

Virrasszatok!

Advent 1. vasárnapján ez a kijelentés hangzik el: „Virrasszatok! Virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok… Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok.” Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért tart Isten titokban ilyen fontos dolgot, mint eljövetelének óráját, amely mindnyájunk számára halálunk óráját jelenti.

A hagyományos válasz ezt mondja: „Azért, hogy virrasszunk, s mind azt gondoljuk, hogy a mi korunkban jön el.” (Szír Szent Efrém) De az alapvető ok az, hogy Isten ismer minket, Ő tudja, milyen borzalmas lenne nekünk előre tudni a pontos órát és várni annak lassú, kérlelhetetlen elérkezését. Ez az, ami a legnagyobb félelmet jelenti bizonyos betegségek esetében.

Lássuk, mit mond a hit arról, hogy minden elmúlik. „Ez a világ elmúlik, és elmúlik a kívánsága is. De aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1 Jn 2,17) Van valaki, aki nem múlik el, Isten, s számunkra is van egy út, hogy ne tűnjünk el teljesen: Tegyük Isten akaratát, vagyis higgyünk és kövessük Istent!

Elmélkedésünk végén eszünkbe juthatnak azok a szavak, amelyeket Avilai Szent Teréz hagyott ránk: „Semmi ne zavarjon, semmi ne rémítsen! Minden elmúlik! Egyedül Isten marad meg!”

A vasárnapi evangélium Krisztus halálát beszéli el, mert ez az a pillanat, amikor Krisztus megkezdi uralmát a világ felett. Krisztis trónja a kereszt! A feje fölötti feliraton ez volt olvasható: „Ez a zsidók királya.” Jézus ellenségeinek az volt a szándéka, hogy feltüntessék elítélésének okát, voltaképpen ez a felirat Krisztus uralmának kihirdetése.

A szemlélődők követelték, hogy egyértelműen nyilvánítsa ki királyságát, sőt még a barátai közül is többen ezt várták Tőle. De Ő azt választotta, hogy királyságát csak egy ember érdekében mutatja meg féltő gondoskodással, aki valójában bűnöző volt: „Jézus, emlékezz rám, amikor országodba érkezel.” Ő így válaszolt: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban!”

Ebből a szempontból a legfontosabb kérdés, amit kérhetünk Krisztus király ünnepén nem az, hogy Ő uralkodjék a világon, hanem uralkodjék bennem; akár elismerik királyságát az államok és kormányok. De vajon én elismerem-e ezt a királyságot és Ő él-e bennem?

Krisztus az életem Királya és Ura? Ki uralkodik bennem és határozza meg célkitűzéseimet és áll az első helyen: Krisztus vagy valaki más? Szent Pál szerint kétféleképpen lehet élni: élhetünk „önmagunknak” vagy az „Úrnak” (Róm 14,7-9). Az önmagunknak való élet azt jelenti, hogy valaki kezdetnek és végnek tekinti önmagát, s ez önmagába zárja az embert és csak saját kielégülése, dicsősége számít az örökkévalóság távlata nélkül. Az „Úrnak” élni éppen az ellenkezőjét jelenti, azt, hogy az Ő dicsőségéért, az Ő országáért élünk!

Az Istennek élő ember új életre jut, amellyel szemben még a halál is vereséget szenved. Az ember legfontosabb kérdése már nem az élet és halál kérdése, ahol mindig vereséget szenved. A legfontosabb kérdés, hogy „magunknak élünk” vagy az „Úrnak” élünk-e?!

(R. Cantalamessa)

Jézus a szadduceusokkal vitatkozva elmondja, hogy mit jelent a feltámadás. Elmondja, hogy a feltámadottakról nem földi kategóriák szerint kell gondolkodnunk. A feltámadottak Isten fiai, olyanok, mint az angyalok. Jézus ezzel nem a feltámadottak „testnélküliségét” akarja tanítani, hanem a halhatatlanságot. Így a feltámadottakat nem érdekli már a házasság, amely földi intézmény, sem az utódlási kérdés, mint fajfenntartási kötelesség. A feltámadással Isten gyermekei leszünk, véglegesen; vagyis Isten természetében, az ő életében részesülünk. S részt veszünk Krisztus dicsöségében, aki a halál megsemmisítője.

A feltámadás hite – az előbbiekből következik –, egyik meghatározója keresztény életünknek. Eszünkbe jut-e gyakran? S ha eszünkbe jut, örülünk-e neki? Mindennapi felfogásunkat is szerinte próbáljuk-e alakítani? Vigasztal-e minket a feltámadás reménye?

Erre is vonatkoztathatjuk Szent Pál figyelmeztetését: „Keressétek, ami odafenn van,… arra irányuljon figyelmetek!” (Kol 3,1-2.)