Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

A Nagypéntek liturgiája igazi misztériumjáték. Nincs szentbeszéd, nincs értelmezés és magyarázat, hanem olyan tömör rítusok végrehajtására kerül sor, amelyek nem viselik el a bőbeszédű prédikációt. A pszichodráma mély hallgatással kezdődik. A pap a földre borul. Meg kell hajolnia a titok előtt. Megváltásunk titkát csak döbbenten, szótlan csodálkozással ünnepelhetjük. A hallgatás felkészít az Izajás prófétától származó titokzatos szavak meghallgatására: „a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53,4sk). Ezzel adva van a kulcs Jézus passiójának szemléléséhez: az Ő megvetettsége és kigúnyolása, gyengesége és kudarca, elhagyatottsága és kétségbeesése a mi sebünk is, egyben olyan seb, amely által meggyógyulunk. A szenvedéstörténet egyetlen gyógyulástörténet, belső sebeink gyógyulásának a története. Ezért először könyörtelenül feltárjuk őket, a saját sebeinket éppúgy, mint világunk kórképét, amelyben az egyik ember elárulja, a másikra hárítja a bűnt, amelyben az emberek tárgyi kényszerek malmában őrlődnek fel, nevetségessé teszik, kigúnyolják egymást, végül kárörömmel figyelik, ahogy a másik gyötrelmek között meghal.

A szenvedéstörténetben János ezt a világot, ugyanakkor megváltását is ábrázolja. Meg akarja mutatni, hogy Krisztus ebbe a vészterhes helyzetbe szállt alá és megváltotta azt. Sebeinket és a világ sebeit felvitte a keresztfára és onnan kivitte világunkból. János számára a passió útja egyben a megdicsőülés útja.

A kereszt nem csupán kínzóeszköz, hanem trónus is, ahonnan Krisztus az egész világ felett uralkodik. A kereszten, ahol sebeink és bajaink összesűrítve vannak jelen, Krisztus minden szenvedés legyőzőjeként uralkodik.

Részlet Anselm Grün és Michael Reepen bencés atyák Gyógyító egyházi év: az egyházi év mint pszichodráma című könyvéből.

Nagycsütörtök az „elfogadásról” szól. Az Oltáriszentség megalapítását ünnepeljük. Az Oltáriszentségben Krisztus rendkívüli intenzitással fogad el bennünket. A zsidók számára már a közös étkezés is a másik elfogadását jelenti, az eggyé válást vele. Ha valakivel együtt étkezem, nem lehet kifogásom ellene. Ugyanabból a kenyérből eszem, ugyanabból a kehelyből iszom, így egy leszek vele. Krisztus átveszi ezt a szimbolikát, de a kenyérben és a borban most már önmagát adja. Ahogy a kenyér eggyé válik azzal, aki megeszi, és a bor teljesen átjárja az ivót, úgy lesz Krisztus egy velünk az Eucharisztiában. Nincs már semmi, amit ne fogadott volna el bennünk. Nagycsütörtökön még egy külön rítusban, a lábmosásban is megjelenítjük mindazt, ami az Eucharisztiában történik. A lábmosással Jézus előre jelzi tanítványainak halálát, amely az Eucharisztiában lesz jelenvaló. A halálban Jézus a lábunkig lehajol, le egészen a porba. A halálban valóban a szolga alakját ölti magára. A halálban rabszolgaként megmossa a lábunkat, lemossa rólunk a szennyet. Most már teljesen tiszták vagyunk. Most már valóban részesedünk benne, közösségben vagyunk vele. A lábmosás szemléletes módon tárja elénk azt, ami minden Eucharisztiában megtörténik, hogy Krisztus bűneinkkel együtt fogad el bennünket, lemossa bűneinket és egészen egyek leszünk Vele. Amikor a testét esszük, egészen a lábunkig hajol le hozzánk és fogad el bennünket.

Részlet Anselm Grün és Michael Reepen bencés atyák Gyógyító egyházi év: az egyházi év mint pszichodráma című könyvéből.

Az Egyház szent liturgiája Virágvasárnappal kezdi a Szent Háromnap ünneplését. Az ősi keresztény ünnepek nem csupán egy-egy hitigazságot ünnepelnek, hanem az üdvösségtörténet eseményeinek kimeríthetetlen gazdagságú világába vezetnek be bennünket. Különösen is igaz ez Virágvasárnapra, melynek tartalma szédületesen gazdag, végtelenül összetett, és mégis isteni módon egyszerű.
Virágvasárnap a passió éneklésével elővételezése az Úr szenvedésének, de a húsvéti győzelem ragyogásának is az ünnepi bevonulással és a Hozsanna éneklésével. De Virágvasárnap nemcsak Nagypéntek és Húsvét titkát előlegezi, hanem a Mennybemenetelét és Pünkösdét is. Ez a szegényes, mégis dicsőséges bevonulás már azt is ünnepli, hogy a mi Urunk győzött a halálon, és ebből a világból emberi testével-lelkével bevonult az Atya dicsőségébe, hogy az örök kapukon át minket is a mennyei Atya házába vezessen. A mai nap túláradó örömében pedig már jelen van a pünkösdi Lélek, a szeretet teljessége, akit a megdicsőült Úr küldött első ajándékul a híveknek.
Ezen a napon megtanuljuk újra átlépni a Szentegyház küszöbét, úgy, ahogy kell: a megváltás mélységes hitével, az örök életnek és a test dicsőséges feltámadásának szilárd reményével s a Szentlélek által szívünkbe árasztott mennyei szeretettel. Az Egyház kapuja ugyanis az utolsó ítélet, a dicsőséges feltámadás és az örök élet kapuja.
Ennek fényében bűnbánatot kell tartanunk: Hányszor léptük át a templom áldott küszöbét unalommal, üres és hideg szívvel; hányszor beszéltünk az Egyházról hálátlanul és szeretetlenül! Irgalmazz nekünk, megváltó Királyunk, Jézus, és szent Egyházad földi és égi kapuját ne zárd be előttünk!

„Néhány pogány görög, aki szimpatizált a zsidó vallással, felment Jeruzsálembe, hogy megvilágosodjon, szellemi belátásra jusson és higyjen. Ezeknek a görögöknek valaki beszélt a Názáretiről és most látni akarják. Szeretnék Jézust látni, ahogy mi is. Nincs semmi felszínesség kérésükben, csupán őszinte vágy. Szólnak Andrásnak és Fülöpnek, hogy segítsenek a találkozásban. A tanítványok görög nevei arról árulkodnak, hogy idegen származásúak.

Ez történik velünk is: a kíváncsiság elvezet bennünket Istenhez. Azt hisszük, hogy régóta ismerjük Őt, valójában azonban soha nem találkoztunk Vele. Tele van a fejünk Istenről szóló szavakkal és elképzelésekkel és ezzel azt kockáztatjuk, hogy egész életünkben azt hisszük, hogy hiszünk.

A hit egy találkozás, az Istennel való találkozás utáni vágy. Szeretnénk mi is látni Jézust, de ez a találkozás, amely olykor szegényes és nehézséges, csak közvetítés által jön létre, olyan embereken keresztül, mint Fülöp és András. Ma is a tanítványok azok, akik elvezetnek bennünket az Úrral való találkozásra.

Amit pedig Jézus a görögönek mond, az nyugtalanító, egy újfajta logika: önmagunk odaajándékozásának logikája. Jézus az élet elvesztéséről és annak odaajándékozásáról beszél nekik:»Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.« (Jn 12,24)

A vőlegény is valamiképpen „meghal” önzésének, hogy kedvesének ajándékozza magát. A nő is valamiképpen „meghal”, amikor lemond szabadságáról, csakhogy világra hozzon egy gyermeket. Az önkéntes is valamiképpen „meghal”, amikor szabadidejét egy betegnek szenteli. Ezek a gesztusok egy új dimenzióra világítanak rá: a szeretetre, az új teremtményre, a szolidaritásra.”

Paolo Curtaz

„Isten nem jófiúk fegyelmezett osztályát akarja, akik mosolyogva engedelmeskednek neki. Ő valódi embereket akar, akik tudják, hogyan kell belemenni a játékba, akik igent mondanak a növekedésre (ami nem mindig javulást jelent!), akik felnőttként meg tudják különböztetni magukat saját árnyékuktól.

Jézus nagyon egyértelmű: Isten nem azért küldte el a Fiút világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy a világ üdvözüljön általa. Isten üdvösséget akar, vagyis minden embernek az élet teljességét. Hogy pedig ezt véghezvigye és kimutassa szeretetének komolyságát, a teljes önátadásról, a kereszt misztériumáról beszél. A kereszt, ahogy Hitvalló Szent Maximosz mondja, az ítéletnek az elítélése.

Az ember szabadon választhat:

lehet remekmű vagy fakó fénymásolat.

Isten az üdvösségünket akarja – minden áron.

Itt nincs bíró, főnök vagy rendőr.

Csupán egy nagyon kedves apa.”

(Paolo Curtaz)

A zsidó hagyomány nem parancsolatoknak hívja az Istentől kapott törvényt, hanem tíz szónak, tíz igének. Az pedig, hogy a mai olvasmányban elhangzott Dekalógus, a „Tíz szó” az Ószövetségben van, nem pedig az Újszövetségben, nem ok rá, hogy érvényességében kételkedjünk. A nemrégiben elhunyt Zörg Zink, jelenünk egyik legtöbbet olvasott protestáns szerzője például Jézus szellemében a következőképpen értelmezi „Az Úr napját szenteld meg” parancsot: Isten közel van hozzád. Hallgass azért rá és válaszolj neki! A következő kifejtést hozza:

„A »sábbát« jelentése: »abbahagyni«. Nem valamiféle istentiszteleti rendezvényről vagy kultikus cselekményről van szó, amelyet szombaton kellene végezni, hanem csak »a munka abbahagyásáról«. Ha továbbgondolom az »abbahagyni« szó értelmét, akkor megjelenik előtt az átok, amely a ma emberén ül: hogy mi semmit nem tudunk abbahagyni. Mindennek növekednie kell, egyre nagyobbá, kolosszális méretűvé kell válnia, és jaj, ha ez az állandó növekedés abbamarad. Vajon a szombat parancsának nem kellene egyebek közt azt is jelentenie: Ti emberek! Ti egyre csak fokoztok mindent! A gazdasági fejlődést, a kutatást, a fegyverek fejlesztését, a mérgek felfedezését, amelyek elpusztítják környezetünket. Sőt, végül az egész földet. Nem lehet a Földet egyre jobban kizsákmányolni, ha nem akarjuk megsemmisíteni világunkat. Mi lenne, ha egyszer egyik vagy másik ponton megpróbálnánk, hogy mi történnék, ha valamit abbahagynánk? Vajon nem hozna-e ez minden időleges hátránya ellenére hosszú távon áldást számunkra? A hét hetedik napja a világtörténelem egyik legzseniálisabb gondolata. Egyike azoknak az útmutatásoknak, amelyek megtanítanak rá, hogyan kell élnie az embernek, ha Teremtője elgondolása szerint akar ember lenn. És gondoljuk alaposan végig, hogy ez ma is halhatatlanul időszerű parancs.”

Úgy kezdjük a Nagyböjtöt, hogy a Tábor hegyére tekintünk. Úgy fogunk bele szívünk megtisztításába, hogy erre a Názáret közelében fekvő kis dombra tekintünk. Jézus magával viszi legközelebbi barátait egy szép sétára, és ott, a szélfútta hegytetőn valami történik.

Az apostolok először látják Jézus szépségét, túllépnek egy határon, felfedezik Isten ragyogását, amely lenyűgözi őket. Néhány egyházatya felvetette, hogy Jézus azért akarta magával vinni tanítványait, hogy majd legyen erejük szembenézni egy másik heggyel, a Golgotával. Egy dolog bizonyos: ha nem találkozunk Isten szépségével, soha nem tudjuk magunkat véglegesen átadni neki. Néhányan úgy vannak, mint Ábrahám és az apostolok: előbb látják a dicsőséget és a szépséget, csak aztán szembesülnek a kereszttel. Mások, mint Simeon, a kereszten élik le egész életüket, hogy aztán találkozzanak Isten szépséges tekintetével. A mi nagyböjtünk is ilyen: várakozás. Szépség nélkül nem élhetünk, jól tudjuk ezt. Szükségünk van a természet szépségére, a művészet szépségére, a gesztusok szépségére és a baráti szeretet szépségére. A szépség valamiképpen Istenhez vezet bennünket. A szépséghez való fordulás hirtelen történik. Szét kell néznünk magunk körül és felfedezni Isten szépségét, hogy végül mi is eljussunk arra, hogy már csak Jézus látjuk életünkben, és magunkat Vele együtt. A szépség fogja megmenteni a világot, mondta Dosztojevszkij. Ez pedig minket, törékeny tanítványait arra sürget, hogy a kapcsolat és az igazság, az emberek és az Ige társaságának szépségében éljünk, hogy testvéreinknek és embertársainknak egy olyan Jelenlétnek a reményét közvetítsük, aminek még a maga teljességében fel kell tárulnia.

Paolo Curtaz

A színeváltozás lenyűgöző jelenete a Tábor-hegyi bazilika főhajójában látható.

Jézus a pusztában kezdi meg nyilvános működését. Választása mögött ott van a Biblia nagy része: Izrael népének negyven éves pusztai tartózkodása, aztán a puszta a próféták találkozási helye Izajástól kezdve egészen Ózeásig és Keresztelő Jánosig. Keresztségét követően a Lélek szintén a pusztába „kényszeríti” Jézust. Csak a hívők, a megkereszteltek, akik még és inkább Istent keresik, azok képesek megérezni a Lelket és azt, hogy a pusztába kényszeríti őket. Amikor hívő életünk recseg-ropog, meginog, megfárad, vagy ami még rosszabb „leül”, akkor a Lélek a pusztába kényszerít bennünket. A hívő ember a pusztába megy, mert ott felfedezi, hogy menekült, zarándok, úton járó. A puszta a szívünkben van, mert ott tudjuk megérezni Isten finom és csendes jelenlétét. Márknak különös megjegyzései vannak: „vadállatokkal volt együtt és angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13b). A pusztában, amikor ledobjuk magunkról az álarcokat és bekapcsolódunk a játékba, amikor az ellenség megkísért bennünket, akkor vadállatok törnek ránk. A büszkeség, az irigység, a harag, a káromlás, az erőszak bennünk él, bensőnk egyik sarkában húzza meg magát. Naívság lenne azt gondolni, hogy bennünket nem szednek rá. A keresztény ember döntése, hogy az ajtón kívül hagyja-e ezeket. A tanítvány tudja, hogy nem jobb a nem hívőknél, ő csupán éberebb akar lenni.

Paolo Curtaz

A képen a júdeai puszta holdbéli tája látható, ahol a Názáreti Jézus megkezdte nyilvános működését.

„A nagyböjt nem borongós időszak akar lenni. Csupán abban szeretne segíteni bennünket, hogy magunk mögött hagyjuk azokat a zsákutcákat, amelyekbe befordultunk.”

(Anselm Grün OSB)

„Jézus azonban szigorúan ráparancsolt a meggyógyult leprásra és elküldte, ezt mondva neki: Vigyázz, ne szólj róla egy szót sem senkinek, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” (Mk 1,43–44)

Mit is akart tehát közölni Jézus tiltásával? Körülbelül ezt: barátom, most egy szeletet, egy vonatkozást fölfedeztél belőlem a gyógyító csoda miatt. De a hited még nem teljes, még nem kiforrott –, még nem ismersz teljesen. Majd akkor tudod meg, hogy ki vagyok, ha önkéntesen magamra veszem az ember minden betegségét, minden rútságát (Iz 53,4). Majd ha megváltói áldozatomat ártatlanul bemutatom az Atyának. Majd a kereszten. S ha akkor is Messiásnak tartasz, s teljesen követni akarsz, tehát életedet te is feláldozod a többiekért: akkor majd megérted, hogy azért engedtelek közel magamhoz, azért léptem közösségre veled sebeid megérintésével, hogy kiszabaduljál az elszigeteltségből. Hogy bennem élve te menj felebarátaidhoz egészen közel. Hogy „azt keresd, ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek” (1Kor 10,31).