Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

(Mt 9,36–10,8)

Az evangéliumi szakasz, amelyet ma halottunk, Máté evangéliumának második nagy jézusi beszédéhez tartozik, melyet a tanítványaihoz intéz: a missziós beszédhez.

Nem feltételezett misszionáriusokhoz, hanem tanítványaihoz, mondhatni, az egész egyházhoz szól a beszéd: az egyház meghívott arra, hogy a kapott ajándékot megossza. Ha az ajándékot nem osztják meg, ha féltékenyen őrzik, az ajándék elvész és az üdvösség ajándéka nem érik be.

Azt az ajándékot pedig, amelynek megosztására az egyház meghívást kapott, az első vers jelöli meg: Jézus látja a sokaságot és együttérez velük (Mt 9,36). Itt az együttérzés nem pillanatnyi érzelem, amit a másik szenvedését látva érzünk, hanem az a mély kötelék – amelyre a húsvéti evangéliumok emlékeztettek bennünket –, ami a testvérem életét az én életemmé, az ő fájdalmát az én fájdalmammá, a sebét az én sebemmé teszi.

Egymásban lakozni, egy testnek lenni: ez a húsvét gyümölcse, a Jézus feltámadása által kezdett új emberség.

A mai szakasz ugyanakkor emlékeztet bennünket arra, hogy az együttérzéshez elsősorban arra van szükség, hogy képesek legyünk látni: Jézus előtt nagy sokaság van, és ő nézi, látja azt, vagyis engedi, hogy áthassa őt, teret nyit önmagában nekik. Az üdvösség mindig egy tekintettel kezdődik, Isten felénk irányuló tekintetével. A hit, talán minden mást megelőzve, abban is áll, hogy tudatára ébredünk ennek a tekintetnek, hogy magunkon érezzük Isten tekintetét.

Ez az, amit Mária a Magnificatban énekel: Isten rátekintett szolgálójának alázatosságára (Lk 1,48).

Ám ez az is, ami minden reményünket alátámasztja: ott, ahol Jézus halála megtörte kapcsolatát övéivel, Jézus megvigasztalja őket egy olyan ígérettel, amely pontosan egy tekintetről szól: „Viszontlátlak benneteket, és szívetek örülni fog.” (Jn 16,22): a feltámadás egy soha meg nem szűnő tekintet.

A küldetés első, minden tanítvány számára elengedhetetlen lépése, hogy megtanulunk egy tekintetet, megtanuljuk annak a módját, hogy hogyan lássuk testvéreinket. Kezdetben nem arról van szó, hogy tegyünk valamit másokért, sem arról, hogy tanítsunk valamit vagy meggyőzzünk arról, hogy higgyenek. Arról van szó, hogy megtanuljunk megállni a fájdalom, a hiány előtt, hogy tudjunk megállni és szemügyre venni anélkül, hogy továbbállnánk (vö. Lk 10,31). Isten országa ott teljesedik be, ahol valaki részvétet érez a testvére iránt.

A tanítványoknak tehát nem kell semmit kifundálniuk, nem ők azok, akiknek meg kell váltaniuk azokat a személyeket, akikkel találkoznak. Csak ezt a hallatlan tényt kell életükkel hirdetniük, hogy Isten együttérző, hogy szenved a bennünk élő gonoszság miatt, hogy nem marad közömbös, hogy közeledik hozzánk.

Ki képes ezt megtenni, ki tud így látni?

Csak az, aki előbb megtapasztalta, hogy őt így szemlélik, aki megérintettnek érezte magát léte legmélyén, csak az viheti el másokhoz azt a tekintetet, amely őt megmentette a semmitől és a haláltól.

Ezért Máté evangélista ide helyezi a tizenkét apostol felsorolását, hogy elmondja, Isten országának hirdetése konkrét arcokon és személyeken, mindannyiunk történetéhez nagyon hasonló történeteken keresztül adatik át. A Tizenkettő ugyanolyan személyek, mint mindenki más, elveszettek és újra megtaláltak, távol voltak és Isten közeledett hozzájuk.

Jézus először nem a „pogányokhoz” küldi övéit, hanem Izrael házának elveszett juhaihoz. Ezek a szavak a misszió fokozatos bővüléséről szólnak, amely csak Húsvét után lép túl Izrael határain.

Ám talán azt is el akarják mondani, hogy az elsők, akikhez küldöttek vagyunk, éppen a hozzánk legközelebb álló személyek, azok, akiket minden nap látunk. Meghívásunk arra szól, hogy őrájuk tekintsünk más szemmel, azokra, akiket már ismerünk, akiktől már semmi újat nem várunk: Jézus tekintete telve van együttérzéssel, mert újfajta tekintet, amely képes új életet adni, visszavezetni az útra, képes mindenkinek új lehetőséget adni.

A szakasz az együttérzés szavával kezdődött, és az Újszövetség másik meghatározó kifejezésével ér véget: ingyenesség (Mt 10,8).

Valójában a két kifejezés, a két tapasztalat szorosan kapcsolódik egymáshoz, mert csak aki ingyenesen tud szeretni, az képes együttérezni: ha valaki felfedezte, hogy Isten így szeret, felkeltve napját jóra és rosszra egyaránt, akkor ő is így akar szeretni, és nem fogadja el, hogy bármi is elvesszen, hogy bármi vagy bárki e tekinteten kívül maradjon.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz. Gy.