Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Lk 1,26–38

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az elmúlt napokban az Advent eleje, a liturgia a Messiást hirdető első olvasmányként Dániel könyvét olvastatta velünk. Éppen Dániel próféta egy mondata segít bennünket, hogy belépjünk abba a nagy misztériumba, amelyet a mai evangélium, az Angyali üdvözlet szakasza beszél el számunkra.

Dániel könyvének második fejezete elbeszéli Nabukodonozor király egy álmát, amelyben a király egy szörnyű megjelenésű, különféle anyagokból készült, nagy szobrot lát. Az álom egy pontján egy kis kődarab válik le a hegyről és eltalálja a szobor lábát úgy, hogy a szobor összetörik.

Az Ige pontosítja, hogy ez a kis kő anélkül válik le a hegyről, hogy „emberi kéz érintette volna” (Dán 2,34). Kicsivel később, amikor a próféta értelmezi a király látomását, Dániel is ugyanezt hangsúlyozza: „anélkül, hogy kéz érintette volna” (Dán 2,45).

Máriával is történik valami, ami új és nagy, éppen azért, mert emberi beavatkozás nélkül történik.

Maga Isten lép be a történelembe, ennek az alázatos názáreti lánynak az életébe és valami újat visz véghez: új szövetséget valósít meg, új csodát tesz, új üdvösséget ad. Ez Isten jelenléte közöttünk, az, hogy a mi testünket ölti magára és közöttünk lakik.

A bűn előtt az ember élete azon alapult, hogy engedte, hogy történelmébe Isten beleavatkozzon, mintha Ő volna az Úr és az élet szerzője. A bűn azonban aláásta ezt a dinamizmust, miáltal az ember úgy döntött, hogy saját kezébe veszi létezését, Isten közbeavatkozása nélkül: éppen ellenkezőleg azzal, ahogyan Isten kívánta.

Amit azonban az ember egyedül tesz, előbb-utóbb összeomlik, ahogyan a szobor Nabukodonozor álmában. Ami Istentől jön, az marad meg örökre.

Az új dolog, az üdvösség nem lehet más, mint az, hogy Isten újra közbelép és az ember újra engedi, hogy ezt tegye. Az egész Ószövetség nem volt más, mint ennek a keresése és a várakozás erre: az ember templomot épít, azután várja és kéri, hogy az Úr saját kezdeményezésére odajöjjön és ott lakjon.

Azonban Szűz Máriában Isten sokkal többet tesz: jön, hogy olyan templomban lakjon, amelyet nem emberkéz alkotott, abban a templomban, amelyik mi vagyunk, amelyik a mi életünk, a mi testünk. Nem felhőben jön, nem jelenlétének jele által: Ő maga érkezik, személyesen.

Máriának ebben fontos szerepe van, nem passzív: azt mondhatjuk, hogy két útmutatást ad számunkra.

Az első a hit: hinni azt, hogy Istennek semmi sem lehetetlen (Lk 1,37). Hinni azt jelenti, hogy hitelt adunk annak, hogy Isten láthatatlan keze most is tevékeny, és éppen ott érkezik, ahol az ember tehetetlen: életet fakaszt Erzsébet meddő méhében (Lk 1,36) és a férfit nem ismerő Mária méhében (Lk 1,34).

Hinni azt jelenti, hogy megmaradunk ebben a hiányban anélkül, hogy magunk cselekednénk, anélkül, hogy kibúvót keresnénk.

Mária ezt teszi, miközben kérdez és keres, párbeszédet folytat, részt vesz a történésben: Isten emberi közbeavatkozás nélkül cselekszik, de nem az ember nélkül. Keze megáll a teremtmény szabadsága előtt és engedélyét kéri, csak akkor lép be, ha az ember beleegyezik: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,37).

Hinni tehát annyi, mint meghallgatni, elfogadni, bízni, felajánlani magunkat.

A második útmutatás, amit Szűz Máriától tanulhatunk, ugyanolyan fontos: elfogadni, hogy belépjünk a készülődés idejébe, a türelem és csönd, a titoktartás és a várakozás idejébe.

Az ember dolgai egy pillanat alatt elkészülnek, Isten dolgainak időre van szükségük: ezért ami új, az rejtett és hosszú készületet kíván. Minden évszak idejére szükség van, hogy a mag gyümölcsöt hozzon.

Gondolhatunk arra, hogy Mária várandósságát egyaránt táplálta türelem, hit, csönd, meghallgatás, imádság és úton lét.  Arra vitte Máriát, hogy meglássa és felismerje a maga környezetében azokat a helyeket és eseményeket, ahol ugyancsak Isten keze tett valami újat: unokatestvérében, Erzsébetben (Lk 1,39–45), jegyesében, Józsefben (Mt 1,18–25).

Gondolhatjuk, hogy az Angyali üdvözlet evangéliuma a mi életünktől távol van, túl nagy bármelyikünk kicsiny életéhez. De ez nem így van! Ennek az eseménynek a dinamikája olyan Isten dinamikája, aki vágyik arra, hogy belépjen az ember életébe és egyszerűen azt kéri, hogy túl sok akadály nélkül léphessen be oda. Ez a hit dinamikája, Istennel való mindennapi kapcsolatunk dinamikája.

Ott, ahol ez megtörténik, visszatér az élet, éppen úgy, ahogyan ez a gyermek fogant Mária méhében, éppen úgy, ahogyan a sírból élet született. Igen, ott is: emberi kéz adta a halált, és csak Isten keze adhatta vissza az életet. És így történt.

Karácsony küszöbén legyen részünk – nem emberi kéz által! – abban a kegyelemben, hogy engedjük, hogy bennünk is megtörténjen ez!

+Pierbattista

Jn 1,6–8.19–28

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Az evangélium, melyet ma hallottunk, két különálló részből állt: az első három vers János evangéliumának ünnepélyes Prológusából származott (Jn 1,6–8), amely azután a Prológust követő elbeszélő rész egy részletével (Jn 1,19–28) folytatódott.

Az első részben az evangélista mutatja be Keresztelő János alakját. A második részben ő maga mutatkozik be. Erre a jeruzsálemi küldöttek (Jn 1,19) kérdései ösztönzik, akik azt szeretnék megtudni, hogy ki ez az ember, aki felébresztette Izrael várakozását, aki utat készített a pusztában.

Az evangélista négy lényeges dolgot mond a Keresztelőről: a nevét – „János”; az eredetét – „Istentől küldött”; a küldetése tartalmát – „tanúskodjon a világosságról”; és küldetése célját – „hogy mindenki higgyen általa”.

A küldetés igen hangsúlyos: a tanú / tanúságtétel kifejezés a két versben (Jn 1,7–8) háromszor ismétlődik.

Keresztelő János Jézus első tanúja abban az evangéliumban, amelyben a tanúságtétel alapvető fontosságú. Elég a kifejezés gyakoriságára tekintenünk (több, mint negyvenszer szerepel az evangéliumban), hogy belássuk, milyen fontos a tanú alakja.

Tekinthetjük úgy János evangéliumát, mint egy hosszú utat, amelynek során lépésről lépésre egyre jobban megismerhetjük Jézus személyét, és az út folyamán tanúkat hallhatunk (Kána, a szamáriai asszony, a vakon született és még sokan mások).

A tanúk sorából ketten kiemelkednek: az egyik éppen Keresztelő János, a másik pedig a szeretett tanítvány.

Mindketten ugyanazt teszik: tanúsítják Jézus Atyához fűződő kapcsolatát, Istentől való jövetelét, hogy azután visszatérjen hozzá.

Egyetlen szándék vezérli őket: amint a Keresztelővel kapcsolatban, úgy a szeretett tanítványról is meg van írva, hogy tanúságtételük egyetlen célja a tanítványok hite. A 19. fejezetben, Jézus halála után, amikor az egyik katona átszúrta az oldalát és onnan víz és vér jött ki, az evangélista elmondhatja: „Aki ezt látta, tanúságot tesz róla, és igaz az ő tanúsága; ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.” (Jn 19,35)

A tanúságtétel célja a hit, hogy mindenkinek, aki hisz, élete és üdvössége legyen.

Ki tehát a tanú? A joggyakorlatban is az a tanú, aki maga látta a történteket. Nem egyszerűen olyasvalaki, aki halott róla beszélni, hanem olyan valaki, aki jelen volt, aki azáltal ismeri a dolgokat, hogy átélte azokat.

Valóban, valamivel a ma felolvasott versek után Keresztelő János azt mondja, hogy saját szemével látott: „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: »Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.« Én láttam és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.” (Jn 1,32–34)

Ezen a ponton elmondhatjuk, hogy a tanú nem csupán olyasvalaki, aki saját szemével látott, hanem olyan valaki, aki elsőként hitt: hallotta az őt küldő Atya Szavát és felismerte, hogy ez az esemény Jézus személyében valósult meg. Hitt Benne.

Hogy miként válik Keresztelő János élete tanúságtétellé, azt a mai evangélium második részéből látjuk, abból, amelyben ő maga mutatkozik be.

János elsősorban úgy mutatkozik be, hogy tagadja, hogy az volna, akinek mások várnák: azt mondja, hogy ő nem Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta. (Jn 1,20–21)

A többi evangélista őt Illés prófétával azonosítja, vagy legalábbis azzal a prófétával, aki közvetlenül a Messiás előtt jönne el, jelezve annak közeli érkezését. Ezzel a szinoptikus evangéliumok felidézik a korabeli, Ószövetségre alapozott (Mal 3,23) várakozást.

Ezért ésszerű, hogy a küldöttek nógatják: „Mondd meg nekünk, ki vagy!” (vö. Jn 1,22) Azonban Keresztelő János ez alakalommal sem túl pontos és részletező. Önmagáról szólva János egyszerűen egy ószövetségi idézettel él: „A pusztában kiáltónak hangja vagyok: Tegyétek egyenessé az Úr útját, amint Izajás próféta mondta.” (Jn 1,23)

A Keresztelő két útmutatást ad.

Mindenekelőtt úgy tűnik, Keresztelő János számára nem fontos, hogy a figyelem rá irányuljon. Ami számára fontos, az, hogy „köztetek áll az, akit ti nem ismertek.” (Jn 1,26)

Van valaki, akit ismerni kell, de az nem a Keresztelő: az ő szerepe csupán az, hogy rámutasson, ki az, akit ismerni kell. János számára világos, hogy csak akkor lehet a felé fordulni, Akit igazán várnak, ha nem önmagára irányítja a figyelmet; és csak, ha visszahúzódik, teljesíti küldetését és tanúsítja a Messiás jelenlétét az emberek között. Később egyértelműen kimondja: „Neki növekednie kell; nekem pedig kisebbednem.” (Jn 3,30)

A második útmutatás Izajás idézetéhez kapcsolódik. Talán nem annál fontos elidőzni, hogy a Keresztelő egy hanggal azonosítja magát, mint inkább annál, hogy ahhoz, hogy önmagáról szóljon, nem talál más szavakat, mint amit Isten egy próféta által mondott: ismét nem önmagára vonja a figyelmet, mintha Keresztelő János tudatában volna, hogy nem mondhat semmi újat, semmi mást, mint azt a jó ideje hirdetett Szót, amely most valósul meg.

Mi ez a Szó? Sok más közül, amellyel János azonosíthatta volna magát, Izajás könyve 40. fejezetének elejét választotta. Nem véletlen, hogy ezzel a fejezettel kezdődik a Vigasztalás nagy könyve, amely a fogság végét és egy új korszak kezdetét hirdeti.

Íme, mondja Keresztelő János, én csak tanúsítom, hogy ez a korszak kezdődik és nem kell mást tenni, mint Őt ismerni, aki már közöttetek van. Nincs vesztegetni való idő, a várakozás véget ért.

Ma Keresztelő János azt kéri tőlünk, hogy térjünk vissza ahhoz, ami lényeges, ahhoz a „kezdethez”, amelyről múlt vasárnap Márk beszélt (Mk 1,1): semmi mással ne törődjünk, mint hogy figyelmünket az Úr jelenlétére irányítsuk, aki már cselekszik az egyházban és a világban.

Erőteljes felhívás Keresztelő Jánosé, aki úgy tűnik, ismeri hajlamunkat, hogy a részletekbe belefeledkezve szemünk elől veszítsük a lényeget.

Az Advent mindnyájunk számára annak ideje, hogy újra felfedezzük az élet és a hit lényegét.

+ Pierbattista

Urunk, Jézus Krisztus, várjuk eljöveteled,
várjuk a békét,
mert annyi békétlenség van kívül a világban
és bent a szívünkben!
Várjuk eljöveteled,
mert az igazságra éhezünk,
és annyi igazságtalanság sujtja a népeket
és az embereket!
Várjuk eljöveteled,
mert szomjazzuk a szabadságot,
és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk.
Add vissza reménységünket,
amit elveszítettünk.
Add meg újra a szeretetet azoknak,
akik hideg idegenséggel viselkednek egymással szemben.
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömöt
megtapasztalhassuk életünkben.
Kérünk, hallgass meg minket.
Ámen.
(Jürgen Moltmann)

„Az a kijelentés, hogy Jézusé az ítélet, az ítélet eszméjét egyszeriben a remény fényébe állítja. […] Azt várnánk, hogy egyszerűen a végtelen, az ismeretlen, az örök Isten ítél. De nem így lesz. Átadta az ítéletet valakinek, aki mint ember, testvérünk. Nem idegen ítél hát meg minket, hanem az, akit hitünkkel ismerünk. A bíránk nem úgy lép majd elénk, mint aki egészen más, mint mi vagyunk, hanem mint aki egy közülünk, s az emberlétet belülről ismeri minden szenvedésével együtt.”

(Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa)

„Nekem jobban tetszene, ha a példabeszéd másként zárulna: így az úr szíve is félreérthetetlenebb lenne és a tanítvány szíve is olyan lenne, amilyet az úr megkíván. Bátorkodom tehát előterjeszteni ezt az »apokrif« befejezést:

Akkor jött a harmadik szolga is, akire az úr csak egy talentumot bízott és azt mondta neki: »Uram, csak egy talentumot szereztem, megdupláztam, amit rám bíztál, de az út során elvesztettem mindkét dénárt. Tudom azonban, hogy te jó vagy és megérted az én kudarcomat. Nem hozok neked semmit, de tudom, hogy irgalmas vagy«. És az úr, akinek a dénárnál többet számított, hogy szolgájának a róla alkotott képe valódi, azt mondta: »Jól van, hűséges és derék szolga, még ha nincs is semmid, lépj be urad örömébe, mert bizalmad volt bennem!«

Így is örömhír volna a példabeszéd!”

(Enzo Bianchi)

Az okos és balga szüzek példázata sok képzőművészeti ábrázolást megihletett, főleg a templomkapukon látjuk alakjukat (pl. a strasbourgi, freiburgi, baseli katedrális, a magdeburgi dóm). A példázatban szereplő ajtó jelképezi azt a kaput, amelyen keresztül belépünk a templomba. Az edesszai katedrális felszentelésekor (kb. 543–554) elhangzott szír himnuszban a következő olvasható: öt ajtó nyílik a templomba, miképpen az öt szűz, aki hűséges, ezeken lép be dicsőségesen, mint a szüzek a fényes nászszobába.” Vessünk egy pillantást néhány kapura!

A baseli katedrális úgynevezett „Gall-kapujának” timpanonja (kb. 1180 körül) a trónoló Krisztust ábrázolja könyvvel és kereszttel kezében, Péter és Pál között. Bal oldalt a bejárat szobrászművésze vagy adományozója a templomkapun Krisztust ábrázolja: kapcsolatot teremt a templomkapu és a példázat ajtaja között, amely a szemöldökfán elválasztja a „balga szüzeket” Krisztustól. Miközben Krisztus megáldja az okosokat, akik égő lámpásokat tartanak kezükben és fejük be van fedve, aközben a balga szüzek lehajtott lámpásokkal és leeresztett hajjal állnak az ajtó előtt.

A magdeburgi dóm északi kereszthajó portálján öröm és gyász látható (kb. 1250-60-ból). A szüzek itt most nem öltözetükben és hajviseletükben különböznek, hanem az érzéseik élénk ábrázolásai alapján lehet őket megkülönböztetni.

„Aki a legnagyobb közöttetek, az legyen a szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik..” (Mt 23,11–12)

„Szakaszunk végén olvashatjuk a Jézus figyelmeztetésében leghangsúlyosabb üzenetet: aki a legnagyobb vagy a keresztény közösségben első – és kell, hogy legyen egy nagyobb, aki felügyeli a testvérek életét – legyen mindenkinek a szolgája, alázza meg magát, vetkőzzön le minden hatalmaskodást és arroganciát Jézus, Isten szolgájának példájára, és akkor majd őt is felmagasztalja Isten (vö. Fil 2,5–11). Máskülönben megalázza, letaszítja a trónról, és kívül reked a mennyei lakomáról. Ezen a ponton a fejezet végéig Jézus nem szűnik meg inteni a farizeusokat és írástudókat: hét »jaj«-t kiállt felettük, amelyek nem átkok, csupán figyelmeztetések, kemény felszólítások a megtérésre, heves vádak és panaszok abban a reményben, hogy akikhez szólnak, visszatérnek Istenhez. Idézzük fel Szent Jeromos megjegyzését: »Jaj nekünk, szerencsétleneknek, mert örököltük a vallásos emberek bűneit!«.”

Enzo Bianchi