Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Úgy tanultuk, hogy hitünk egyik legfőbb bizonyítéka Jézus halottaiból való föltámadása. Ez a bizonyíték azonban véghetetlenül intim, s mintha eleve csak a szeretet szintjén válna nyilvánvalóvá. Történetileg a legkülsőségesebbnek kellene lennie, s ehelyett Jézus legbensőségesebb, legrejtettebb, s talán leginkább a személyes fölismeréshez, a személy szerint való szeretethez kötött csodája.

Az evangéliumi tudósításokban nyoma sincs semmiféle győzelmes hangsúlynak. Ellenkezőleg. Valamiféle szerény rejtezkedés lengi be az Írás idevágó lapjait. De a szív épp e gyengédségben ismeri fel Mesterét: igen, ez a mi Istenünk, a szeretet Istene! Valaki mintha szólított volna: megfordulunk – és ott áll előttünk.

Jézus föltámadása észrevétlenül történt. És ezt a leckét talán épp azért igazában még ma se, vagy ma is csak alig értjük: a győzedelmesnek és az alázatosnak, az erősnek és a tökéletesen gyöngédnek ezt a kemény, nagyon kemény húsvéti leckéjét.

A halandó embernek meg kell békélnie azzal a gondolattal, hogy Istene nem a hatalom, hanem mindeneken túl a szeretet Istene. Életünk, történetünk a földön talán nem is egyéb, mint Istenre vonatkozó szavaink kínos-keserves megváltoztatása, kicserélése. „Szállj le a keresztről!” – kiáltoztunk valamikor a hatalom Istenéhez, de a szeretet Istene nem szállt le keresztjéről. Meg kell hát tanulnunk azt is, hogy húsvét is ugyanennek az Istennek, a szeretet Istenének a föltámadása. Vagyis: véghetetlenül gyengéd, rejtett és bensőséges.

Pilinszky János

Egyházközségi honlapunk minden kedves olvasójának áldott húsvéti ünnepeket kívánunk!

ferences testvérek

„Várom az Urat, várja a lelkem,
és bízom ígéretében.
Lelkem várja az Urat,
jobban, mint az őrök a reggelt,
mint az őrök a reggelt.”

(A 130. zsoltár néhány sora)

„Gyermekeimnek egy magyar mondát olvastam fel a napokban, amelyben furfangos erdélyi emberek a török korban azon vitatkoztak egymással, hogy vajon miből van a legtöbb a világon. Hogy ez a kérdés mennyire izgalmas, azt mi sem példázza ékesebben, minthogy elhangzása után szinte alig tudtam tovább olvasni a történetet, olyan hevesen kezdték el találgatni a kicsik a választ. Már nem emlékszem, miket is gyűjtöttek össze nagy hirtelen, és azt sem fontos most felidézni, hogy a könyvbeli történet hogyan zárult. Számomra lényegesebb volt az, ahogy azon az estén én magam válaszoltam meg a kérdést – egyedül, szemközt egy szótlan ikonnal s egy halványan pislákoló mécsessel, már a húsvét felfoghatatlan titkára készülve. Akkor és ott azt értettem meg, hogy a világon sebekből van a legtöbb. S mikor volna időszerűbb sebeinkről beszélni, mint nagypénteken, amikor a szent liturgia minden mozzanata a megsebzett embert állítja elénk. Sebeket hordozó Krisztus Istenünket; a sebeket hordozó Jézust, az embert; s végeredményben mi magunkat, a sebeket hordozó emberiséget.”

Xeravits Géza

„Honnan tudhatja az ember, akit egy megfoghatatlan sors fenyeget, hogy egy úgymond sötét Isten maszkjában az Atyával van dolga, nem pedig a ’sötétség hatalmával’? A Getszemáni kertben semmiképpen sem képes erre, ha előzőleg, életének hosszú útjain nem beszélgetett újból és újból az Atyával, úgyhogy mintegy hallja, hogyan beszél az Atya, meg tudja különböztetni az Atya beszédét a sötétség beszédétől, és különbséget tud tenni az Atya által neki adott jelek és azon jelek között, amelyek a sötétség hatalmára utalnak.”

Jörg Zink

Ma Jézus messiási bevonulását ünnepeljük Jeruzsálembe. Diadalának emlékére megáldjuk a barkákat és a virágos ágakat, elolvassuk szenvedésének és halálának történet. Izajás prófétának a Szenvedő Szolga harmadik énekével készülünk fel az evangélium meghallgatására. “E szavakkal kilehelte lelkét.” Letérdelünk és csendben imádkozunk. Mit fogok mondani a Keresztre feszítettnek? Mit mondok önmagamnak? Mit mondok majd az Atyának?

„Csak ketten maradtak: az irgalomra szoruló és az Irgalom.”

(Szent Ágoston)

A tékozló fiú atyja olyannak mutatkozik, aki hűséges marad atyaságához és hűséges marad a szeretetéhez, melyet ő soha nem vont meg a fiától. Ez a hűség kifejeződik az ölelésben, amellyel visszafogadja a fiát, de az örömben és az ünneplésben még érzékelhetőbb módon. Hiszen ez az ünneplés és öröm odáig is elmegy, hogy a nagyobbik testvérben irigységet és ellenszenvet ébreszt.

“Amikor az atya meglátta a házhoz közeledő tékozló fiút, megindult és hozzáfutva a nyakába borult és megcsókolta.” Képzeljük csak el ezt a jelenetet. Nem csak egyszerűen egy megható jelenet ez, hanem attól sokkal több. Az atya ugyanis most már érzi és tudja, hogy egy alapvető jó kerülte el a pusztulást. Tulajdon fiának az embersége. Mert az örökséget ugyan eltékozolta, de az embersége újból megtaláltatott. Ez a magyarázata az igazi örömnek.

Az atyai irgalmasság tehát fölemel és visszaadja a gyermeki méltóságot. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az atyai irgalmasságot mi is szüntelenül keressük és megtapasztaljuk.

Szent II. János Pál pápa

Gyakran nekünk is az a benyomásunk, hogy ez az egész világ igen hasonlít a terméketlen fügefára. Oly sok erőszak, gőg, hiúság van körülöttünk, hogy az a benyomásunk, itt minden csak levél, nemigen lehet látni a jóságnak a gyümölcseit. Ezért gyökeres beavatkozásra kellene kérni Istent, hogy tépje ki mindazt, vagy mindazokat a világból vagy környezetünkből, amiről vagy akikről úgy véljük, nem oda valók. Nekünk is a vincellér lelki szemeivel kell látnunk a világot, és eljutni arra a következtetésre, hogy igen gyakran a levelek eltakarják az igazi gyümölcsöket. Bízzuk a világot és magunkat Istenre, minden irgalom Atyjára.

„Nagyböjt második vasárnapján az evangéliumi szakasz Urunk színeváltozásának történetét beszéli el. Lukács evangélista külön kiemeli azt a tényt, hogy Jézus arcának színe imádság közben változott el. Ez az Atyával való mély kapcsolat közben következik be, amikor Jézus egyfajta lelkigyakorlatot végez egy magas hegyen Péter, Jakab és János társaságában.”

XVI. Benedek pápa