Gyöngyös-Alsóvárosi Ferences Plébánia

Mons. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése

Hogy el tudjuk fogadni az ajándékot!

Múlt vasárnap Jézus nyilvános működésének kezdetét láttuk úgy, ahogyan Lukács evangéliuma közli, a vigasztalás jelével megpecsételt kezdetet (Lk 4,14–21): a vigasztalás, amelyet a próféták hirdettek, és amelyet minden nép várt, az Úr Jézus életében teljesedik be, létében, melyet az Atya arra szentelt, hogy mindenkihez elvigye a kegyelem hírét.

Ma annak igazolását látjuk, hogy ez a vigasztalás igaz, bizonyos, biztos és mindenkinek szól.

Ez abból a tényből következik, hogy Jézus hajlandó maga megfizetni az árat.

A mai evangéliumi szakasz (Lk 4,21–30), amely közvetlen folytatása a múlt hetinek, a zsinagógai igehirdetésre adott emberi reakciót beszéli el. Jézus Názáretben van, rokonok és ismerősök között, és elsőként számukra hirdeti, hogy Vele beteljesedik Isten ígérete, melyet népe számára adott.

Ám éppen ott Jézus azonnal megtapasztalja az ellenállást és elutasítást. Tehát nem távolról, ellenségektől, pogányoktól, hanem a legközelebb állóktól, övéitől, otthonából.

Úgy tűnik, mintha Jézus azt mondaná, hogy még ez is meg van írva, ez is része a kinyilatkoztatásnak: vagyis titokzatos módon a kegyelem üzenete mindig visszautasítással, ellenállással találkozik, és éppen azok részéről, akik elsőként kapnak meghívást arra, hogy meghallják és elfogadják ezt az üzenetet. A kegyelemnek része a visszautasítottság azért, hogy igazán kegyelem legyen, hogy igazán csak kegyelem legyen, mert a visszautasítás drámai tapasztalata megerősíti, hogy ez a kegyelem mindenkinek szól, és senkit nem kényszerít.

Éppen ott nyer megerősítést, hogy ez a kegyelem megbízható, ahol visszautasítják, mert felülmúlja a visszautasítást, keresztülmegy rajta, ahogyan Jézus keresztülmegy Názáret lakói között, akik körülfogják őt, hogy letaszítsák a hegyről (Lk 4,30). A kegyelem nem a mi elfogadásunktól függ, hanem mindig és mindenkinek adatott. Egyébként nem volna kegyelem.

Egy fontos kérdés, amelyet fel kell tennünk, a visszautasítás okára vonatkozik: Jézus földijei miért nem fogadják el őt? Miért pattan ki azonnal olyan ellenállás, amely egészen odáig megy, hogy meg akarják ölni? Miért válik a csodálkozás ilyen gyorsan értetlenséggé?

Nincs más komoly ok, amely igazolná a názáretiek magatartását, csak a szívnek az a betegsége, amely ellenáll minden lehetséges újdonságnak, minden szépségnek, minden ajándéknak. És az ajándék minél közvetlenebb, minél nagylelkűbb, annál jobban nő a szív elutasítása; mégis, egyedül csak az ennyire ingyenes kegyelem gyógyíthatja ezt a fájdalmat, ezt a betegséget.

A názáretiek, éppúgy, mint a farizeusok és sokan mások az evangéliumban, nem képesek felismerni a Jézus személyében rejlő újdonságot. Szívük be van zárva az újdonság előtt. A messiásra vonatkozó elképzeléseik értékesebbek számukra annál a személynél, aki előttük áll. Így nem teszik lehetővé, hogy a Lélek működjön bennük, hogy egészen új módon lássák meg az életet. Ahhoz, hogy Jézust elfogadjuk, hogy őt a maga igazságában meglássuk, kicsivé, szegénnyé kell lennünk. Nekik hirdetik az örömhírt (Lk 4,18: azért küldettem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek). Ők az evangélium szegényei, akik előítéletek nélkül képesek teret engedni az újdonságnak. A kicsik, a szegények a kiváltságosok, mert ők képesek engedni, hogy meggyógyítottak legyenek, ahogyan Galilea Jézust befogadó falvainak lakói, szemben Názáret lakosságával.

A názáretiek viselkedése megbotránkoztathat bennünket.

Azonban legyünk óvatosak, mert egyszerűen csak arról vall, ami ott él minden ember szívében, a miénkben is; arról beszél, hogy mennyi erőfeszítést kíván, hogy meg tudjuk engedni, hogy boldoggá tegyenek minket. Ezerszer jobban szeretünk kiérdemelni, hódítani, megszerezni, mint ajándékot elfogadni.

Mégis, Jézus ezért jött; azért, hogy meggyógyítsa az Atya szeretetének hinni képtelen embernek ezt a bűnét. Ezért van olyan nagy szükségünk arra, hogy Jézus személyesen fizesse meg azt a kegyelmet, amelyet nekünk ajándékoz, hogy észrevegyük mennyit ér életünk az ő szemében.

+ Pierbattista

Fordította: Dr. Sz.Gy.

Fénykép: Majnek Antal születésnapi köszöntése a Budai Rendházban (fr. Weisz Rókus, Weithaus Domonkos és Lengyel Donát társaságában.)

https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-elfogadta-majnek-antal-munkacsi-megyespuspok-lemondasat

A húszas években Kovács Kálmán meeckesport-i plébános rendszeresen támogatta a Kapisztrán Szent János Rendtartományt adományokkal, sőt biztatta Tamás Alajos tartományfőnököt, küldjön ki embereket hosszabb-rövidebb misszióra az amerikai magyarokhoz. P. Peéri Bonaventúra 1922 szeptemberében érkezett New Yorkba, ahol P. Mathis Faust a holy Name Provinciálisa fogadta, akit a rend római generálisa jelölt ki támogatóul. Még ugyanebben a hónapban Hayes bíboros megbízta Peérit, hogy vegye át – a magyar rendtartomány definitóriumának jóváhagyásával – a New York városban lévő Szent István Király Plébániát. 1923-ban P. Dr. Kalmár Özséb is amerikai dispositiot kapott, akire a trentoni püspök New Brunswick magyar plébániáját bízta (1924-1928).¹ New York és New Brunswick után 1929-ben átvesszük a plébániát Woodbridge-ben.² Ugyancsak 1929-ben komisszariátussá alakul a testvérek közössége. A továbbiakban nem függenek a Holy Name Provinciától, hanem a Kapisztrán Rendtartomány tartományfőnökétől, a Komisszárius provinciális P. Peéri Bonaventúra lesz. Maga mellé két konzulánst is kap: P. Hugolint és P. Benvenuntot, akikkel negyedévente tanácskoznia kellett, és a tanácskozások jegyzőkönyveit Budapestre kellett küldeni.³ 1931-ben alapítottuk az arrochar plébániát, 1933-ban a roeblingit (P. Peéri), és az alphait (P. Jászai), 1939-ben Carteret-et (P. Hajós). Néhány növendéket Magyarországra küldtek a magyar nyelv teljes elsajátítására⁴ és magyar növendékeket pedig Amerikába küldenek az angol nyelv és kultúra megismerésére.⁵ Rendtartományunk tagjai mellett a Mariánus Rendtartomány és a Szent István Király Rendtartomány tagjai is vállaltak szolgálatot Amerikában. Stefaniták 1922-ben vették át a clevelandi plébániát, ahol az első ferences P. Bíró Lőrinc volt, 1924-ben Barbeton-ban is szolgálnak, továbbá 1927-től Noll Fort Wayne, South Bend, 1930-től Portage, 1931-től Youngstown, 1932-től Firefild, 1935-től Farrel. A Mariánus Rendtartomány tagjai 1927-től vállalnak missziókat: Clevelandben, később Kanadában: Montreál-ban, Welland-ban, emellett sokfelé kisegítenek más plébániákon.

Szaléz 1936. november 30-án délelőtt érkezett meg a rendházba. A rendi életben egy hónap telik el addig, amíg az ember elkezdi a beilleszkedést egy adott rendház életébe, a plébániai életben egy- másfél év szükséges ehhez. Szaléz bő egy hónapot tartózkodott ebben a rendházban. Talán elég volt arra, hogy bekapcsolódjon a rendház életébe, megismerje az ottani testvéreket. Megkapta szolgálatait, miséket, gyóntatási időket, közösségek vezetését. Igyekezett megismerni P. Vilmos addigi feladatkörét. December 3-án az Oltáregylet havi gyűlése volt, melyet Szaléz tartott meg. 7-én Ceredre ment, hogy ott 8-án az évi szentségimádás alkalmával szentmisét és szentbeszédet tartson. Karácsony előtt a plébániai hívek gyóntatása mellett a környékbeli falvakban is gyóntatott. Az ünnep másnapján, december 26-án kezdődött Szaléz atya háromnapos missziója a bányatelepeken: Ötszázhután, Fiskálishután és Hasznoshután. Január 7-én megkezdődtek a házszentelések, melyekből ő is jelentősen kivette a részét. 9-én az esti „Frontharcos” előadáson P. Szaléz képviselte a rendházat.

„01.16 P. Kiss Szalézt körünkből eldisponálta a P. Provinciális. Felajánlotta neki az amerikai missziót, amit elfogadott, és hamarosan megy New Yorkba. Tisztelői és barátai szűkkörű vacsora keretében búcsúztak tőle. Itt volt Királyfalvi Kraft Aladár bányatitkár, dr. Vilman Gyula v. tiszti főorvos, dr. Figy Béla városi jegyző, Körmöczi György iskolai igazgató és Koltai Imre tisztviselő.”¹ 17-én a reggeli vonattal utazott Budapestre.

Különféle országos, katolikus és helyi lapokba kérték fel cikkek, tanulmányok írására.¹

Állandó kapcsolatot tartott a Korunk Szava katolikus orgánum munkatársaival. A főiskolára járatta az újságot, növendékeivel részletesen megbeszélték, elemezték az ott megjelent cikkeket. Maga is közölt cikkeket az újságban.² Éppen egyik cikke: A katolikus Jászberény, volt az, ami életének későbbi alakulására nagy hatással volt. A cikk vallási, szociális, gazdasági és kulturális szempontból igyekszik vizsgálni a város, illetve a hozzátartozó külterületek embereinek életét. Nem titkolja el a nehézségeket, és a pozitívumokat sem. Igyekszik hiteles képet adni. Jobbító szándékkal közölte a cikket. A végén így ír: „Sokat lehetne, talán kellene is még írnunk, mégis a népszámláló biztos soraival zárjuk írásunkat, kihangsúlyozva vele a helyzetet és a jobbulás lehetőségét adottságaink alapján: Sok a beteg, helyenként csak az erkölcsi fogyatékosság is. Nagy és sötét a nyomor. Sok mindent meg kellene látni és sok mindent meg kellene javítani. De még mindig több a jó ember, a tiszta család és a tiszta szoba, mint ezeknek az ellenkezője.”

Pécsi állomáshelyén nem maradhatott sokáig. A rendtartomány vezetése úgy döntött, hogy a gyöngyösi teológiai főiskola mellett Jászberényben alapít egy filozófiai tagozatot. P. Kiss Szalézt kérték fel, hogy magánúton készüljön föl a vizsgákra, szerezzen megfelelő teológiai fokozatot, és vállalja el a filozófia tanszék vezetését. „1934. július 2-3-án a római Athenaeum Antonium által részemre előírt anyagból, a nevezett ferences egyetem rendi tanárai előtt, az univerzális filozófiából levizsgáztam s a rendi jog értelmében, Lector Provinciális lettem.”¹ A közvetkező időben bölcselet történtet, szociológiát és erkölcstörténetet adott elő. Nem volt szobatudós, elítélte korának eszmeáramlatait: a nemzeti szocializmus rosenbergi világnézetét, de még inkább a kommunizmus keresztényellenességét. A plébániai életben is igyekszik részt venni. Lelkigyakorlatokat tart a környékbeli plébániákon, előadóesteket szervez, bekapcsolódik az jászberényi elit életébe. Az előadóesteket a templom mögött álló kultúrházban tartották. Ide elhívott országosan ismert személyeket, köztük barátait is.² Az 1936-os olimpia győztesei közül is többeket megnyert élménybeszámolóra.

Első állomáshelye Pécs lesz (1929. július 23-án foglalja el), ahol nevelőként dolgozik a kisgimnazisták között. A tartományfőnök: P. Oszaly Oszvald ezzel küldi el: „Nézze – mondotta a csodálkozó Szaléznak – magával nehéz kijönni: tehát törpüljön el a rekreáció alatt. Legyen víg kedélyű, legyen kedves. Azután dolgozzon az ifjúságért és szeresse nagyon a gyóntatószéket és szószéket.” Itteni munkájáról lelkesen meséltek volt tanítványai. Igyekezett közösséget szervezni belőlük, naponta elmélkedéseket tartott nekik. A Kultuszminisztérium segítségével mindenféle sportszert vásárolt a fiatalok számára. Abban az időben még ritkaság volt, de rádiót is szerzett a fiatalok számára. Ezen hallgatták Bangha Béla, Tóth Tihamér beszédeit, de nem ritkán a Fradi meccseket is.

A világgazdasági válság idején több család nehéz helyzetbe került, volt, akinek a családja nem tudta tovább fizetni a kollégiumi, taníttatási költségeket. Erről semmit nem szólt a fiataloknak. A szükséges pénzt előteremtette. Galicz Töhötöm szülei házát elárverezték, de az élet ment tovább, semmiben nem szenvedett hiányt. Karácsonyra csokoládét kapott és egy utalványt: „Utalvány a Jézuskához egy öltözet ruhára”. Rendszeresen vitte őket kirándulni, táborozni a Mecsekbe; sok új folyóiratot szerzett be, fejlesztette a könyvtárat.¹ A fiatalok elhanyagolt szobáit felújíttatta, új bútorzatot vásárolt. Saját kápolnát rendezett be a kollégisták használatára, melyben az oltáriszentséget is őrizték. Fokozta a rózsafüzérgyártást, melynek bevételeit szintén a fiatalok szükségleteire fordította. Vásárolt egy sokszorosító gépet. Beindította a Szeráfi újságot, melyet a kollégisták írtak. Ezt elküldte a rendházakba, illetve azoknak, akik adományokkal támogatták a fiatalok tanulmányait. Az első időkben elmélkedései tudományosak, magasröptűek voltak. Nem mindig értették a fiatalok. Gyakran a kelleténél jobban bírálta a hibákat. A rendtársaknak, illetve P. Oszvald tartományfőnöknek kellet közbelépnie, hogy változtasson stílusán, szigorán.

Emellett aktívan bekapcsolódott a plébániai életbe. Zarándoklatokat szervezett Máriagyűdre, lelkigyakorlatokat tartott más egyházközségekben, vagy közösségeknek.

INTERJÚ SZÉKELY JÁNOS PÜSPÖKKEL A MAGYAR KURÍRON:

https://www.magyarkurir.hu/hirek/mi-fan-terem-gender-ideologia-es-milyen-gyumolcsok-varhatoak-meg-errol-farol

Endrefalván volt olyan különös esete, melyről maga emlékezett meg később Amerikában az arrochari nővéreknek tartott lelkigyakorlata alkalmával. Tizenhét tojással a kosarában nyitott be egy bányász családhoz. Mikor Szaléz beköszöntött s kérését alázatosan előadta, a hitét vesztett, vallástalan bányász felugrott és Szaléz arcába köpött. Szaléz ijedtségében elejtette a kosarat s a tojások mind összetörtek. „A bányász rám nézett – írta le az esetet ő maga – én könnyes szemmel, de valami nagy boldogsággal töröltem le a köpést, majd mosoly ült arcomra. – Ő nézett, nézett, majd lassan szólt: Megbocsájt nekem? Keserű ember vagyok. Sztrájkoló bányász.” Azután Szaléz vette át a szót, megemlékezhetett gondokkal küzdött szüleiről, az egyház szociális törekvéseiről, a munkások jogairól, az evangéliumi emberszeretetről. A bányász egészen megváltozott, feleségére ráparancsolt: „A házban szedj össze minden tojást, a szomszédoktól vegyél annyit, hogy a 17 helyett annak duplája, 34 kerüljön a kosárba.”